Pár hónappal azután, hogy az MGT elnökének választották, mit gondol, mik a legsürgetőbb teendői, mire lesz elegendő az ön előtt álló kétéves ciklus?

Elsősorban nem új terveket, hanem a megkezdett folyamatok következetes végrehajtását szorgalmazom. Ezek között is van néhány hangsúlyosabb téma, elsősorban ezek előmozdítását szeretném elérni. Bár kétségtelen tény, hogy az elmúlt időszakban pár dologban sikerült előrelépnünk, de úgy érzem, nem elég gyors a tempó. Persze hivatkozhatnánk a Covidra, de őszintén szembe kell néznünk a valósággal: a pandémia előtti időszakban is lassan jutottunk egyről a kettőre. Pillanatnyilag a gasztroenterológia szempontjából két jelentős problémát érzékelhetünk: az egyik és a legfontosabb az emberierőforrás-krízis. A munkaerőhiány mind az orvosi, mind a szakasszisztensi területet érinti, az országban területenként változik, hogy orvosból vagy nővérből, asszisztensből van nagyobb hiány. Nagyon kevés helyen nevezhető kielégítőnek a helyzet, nem is tudom, hogy Magyarországon egyáltalán van-e olyan centrum, ahol ez ne lenne probléma.

Látnak számokat? Van felmérésük?

Még nem, de épp ezen dolgozunk, egyrészt az Országos Kórházi Főigazgatóságtól kértünk adatokat, ezzel párhuzamosan pedig azt tervezzük, hogy az Országos Szakfelügyelői Főorvosi Hálózat kollégáinak segítségével területenként felmérjük azt, hogy hány aktív, az állami egészségügyben dolgozó, teljes munkaidős gasztroenterológus van, milyen az aktív szakorvos kollégák korfája, milyen a szakszemélyzetnek a helyzete. Ezekről nincs is valid információnk. Azt tudjuk, hogy mennyi a fekvőbetegosztályoknak az ágykapacitása, de azt, hogy az ellátott esetből mennyi a tisztán gasztroenterológiai, mennyi a vegyes belgyógyászati vagy általános beteg, nincs információnk.

Vagyis adatbányászatba fogtak.

Igen, adatok nélkül nem látunk, nem tudunk tervezni. Az adatokból nyilvánvalóvá válik az, hogy melyek azok a megyék, területek, ahol nagyon kritikus a helyzet. Látni fogjuk, hogy a következő öt-tíz évben hány szakorvos éri el a nyugdíjkorhatárt, ebből becsülni tudjuk, várhatóan melyik évben hányan „lépnek ki a rendszerből”, emiatt pedig hány új szakorvost kellene képezni. Ugyanezen adatokra van szükségünk a szakdolgozók esetében is, így például az endoszkópos szakasszisztensek, a speciális ambulanciákon dolgozó szakszemélyzet vonatkozásában is. Mindezek alapján nyilván akkor már meg tudjuk azt is mondani, hogy a képzés, továbbképzés tekintetében elsősorban mi az egyetemek és a nagy centrumok feladata. Milyen kvótákra, keretekre kell javaslatot tennünk a döntéshozók felé annak érdekében, hogy a gasztroenterológiai ellátás hatékony és jó színvonalú legyen.

Mi a másik nagy probléma?

A finanszírozás, amit szintén már legalább harminc éve – vagy amióta a HBCS rendszert bevezették – cipelünk magunkkal. A gasztroenterológiai beavatkozások költsége nagyon-nagyon alul lett kalkulálva. Az állami szektorban ez a tevékenység abszolút veszteséges, sem a fekvő-, sem pedig a járóbeteg-ellátást nem lehet nullszaldóra kihozni. Mi törvényszerűen ráfizetést termelünk az állami szektorban, és emiatt a kórházmenedzsment hol kisebb, hol nagyobb toleranciát tanúsít irányunkba. Az intézményvezetők „játékterét” erősen befolyásolja a források szűk kerete, így elsősorban azok a szakmai fejlesztések élveznek előnyt, amelyeket pozitív szaldóval finanszíroz az állam. Ám ahhoz, hogy jól tudjunk érvelni, adatokat kell gyűjtenünk és felmutatni a döntéshozók felé. Valójában nem tudom, hogy ennek lehet, lesz-e bármilyen eredménye, kérdés, hogy egy szakmai szervezetnek lehet-e ráhatása a döntéshozókra – vannak kételyeim, hisz az eddigi működésünk során ez nem nagyon sikerült. De nem adhatjuk fel. Nyilván, ha az MGT-nek sikerül eredményesen lobbiznia, akkor ez a szakma elismertségét, presztízsnövekedését is jelentené. „Muszáj vonzóvá tenni magunkat”, a fiataloknál csak ekkor van esélyünk – senki sem szeret a „vesztesekhez” csatlakozni.

A finanszírozás esetében hol tartanak a tárgyalásaik?

Elakadtak, igaz, már több alkalommal tárgyaltunk, a szakma által legfontosabbnak vélt finanszírozásanomáliát összefoglaltuk 13 pontba, a Szakmai Kollégium illetékes tagozatán keresztül az Emmi képviselői felé továbbítottuk. Költségelemzéseket készítettünk, megfogalmaztuk javaslatainkat, de a Covid miatt álltunk, állunk és közben az Országos Kórházi Főigazgatóság személyében egy új szereplővel is számolnunk kell. Egy szó: újratervezés! Ismét nekilátunk.

Mit tartalmaz az említett 13 pont?

A teljesség igénye nélkül mondok néhány példát. A gasztrointesztinális vérzésekhez társuló elszámolások súlyszámkorrekcióját szorgalmazzuk, mert a jelenlegi szabályok tulajdonképpen az endoszkópos ellátást és annak az időszerű megtörténtét inkább büntetik, mint hogy jutalmaznák. Csak néhány anomália: ha például nem vagy nem kellő számú transzfúziót kap a beteg, akkor azt kisebb súlyszámmal finanszírozzák, holott az endoszkópiának akár minőségi indikátora is lehet(ne) a hatékony és megfelelő időben elvégzett endoszkópos vérzéscsillapítás.
Egy másik példa az öntáguló fémsztentek behelyezésének indikációs köre, ezeket szeretnénk kiszélesíteni a benignus szűkületek, illetve perforációk esetére, hisz például a nyelőcsősérülések, átfúródások sztentbehelyezéssel meggyógyíthatók. Számos epeúti eltérés vagy szűkület esetén ezen technika alkalmazásával javíthatunk a betegek életminőségén, hisz nem kell 3−6 havonta megjelenniük a kórházban, ennél jóval ritkábban kell kitenniük magukat ezeknek a kellemetlen vizsgálatoknak. Szeretnék megemlíteni egy, a kolorektális rákszűréshez illeszkedő témát is: a polipeltávolítási technika elszámolási rendjét. Fontos lenne, hogy a nehezen eltávolítható, nagyobb méretű polipok esetében a beavatkozáshoz szükséges eszközöknek a finanszírozása változzon, akár úgynevezett csillagos HBCS vagy akár tételes finanszírozási technika révén, ezzel ellensúlyozható lenne az átlagtól eltérő költség a veszteségek minimalizálása érdekében.

Aztán van néhány olyan új endoszkópos eljárás, amelynek nagyon drága az eszközigénye, ennek ellenére van már néhány eszköz az országban. Ide sorolható például az ún. „single operator cholangioscopia”, ami az epeúti szűkületek vizsgálatára vagy máshogy nem eltávolítható nagy epeúti vagy hasnyálmirigyvezeték-kövek eltávolítására hatékony (és több számítás szerint költséghatékony is) módszer. Egy beteg kapcsán akár kétmillió forintba is kerülhetnek az egyszer felhasználható eszközök – nyilván ennek a költsége a mostani HBCS-rendszerben nincsen benne, de más szakterületeken, a kardiológia vagy az intervenciós radiológia terén is van erre példa, esetükben az ilyen anomáliákat például tételes finanszírozással oldották meg. Tehát léteznek a gyakorlatban olyan analógiák, amelyek alapján lehetne előrébb lépnünk. Az endoszkópiában számos más új módszer is elérhető, ami gyorsíthatja a betegellátás menetét, javíthatná a hatékonyságot, ezek az eszközök képesek sebészi vagy radiológiai beavatkozásokat kiváltani, azokkal egyező vagy jobb eredményekkel, kevesebb szövődménnyel és a beteg számára lényegesen kisebb megterheléssel járnak, következésképp költséghatékonyabbak is! Mi, vagyis a szakma haladna a nemzetközi trendekkel, de a finanszírozó nem vagy csak nagyon nehezen reagál az innovációra. Nem kell messzire menni, a környező országokban, a sokat emlegetett V3-ak országaiban, Lengyelországban Szlovákiában, Csehországban is sokkal előrébb járnak a kollégáink az új módszerek használatában. Náluk számos új módszert a finanszírozó már jó néhány éve befogadott. Mi készen állunk, pontokba szedtük a javaslatainkat, tételesen kidolgozva letettük az asztalra őket – most elővesszük újra!

Akkor ebből kiindulva rá is térhetünk egy újabb régi-új és állandó problémára, a gasztroenterológiai irányelvek fejlesztésére.

Ez a folyamat is elkezdődött két-három éve, akkor különböző munkacsoportok alakultak, összesen tíz témakört jelöltünk meg, azokból néhányat már elindítottunk. Jelenleg két protokollunk érvényes (Hagyományos széklettranszplantációs eljárás kivitelezése; Az endoszkópos polypectomia, mucosectomia, endoszkópos submucosa-disszekció, endoszkópos teljes rétegvastagságú reszekcióról), kettő „nemrég járt le” (A heveny hasnyálmirigy-gyulladás diagnosztikájáról, kezeléséről, utógondozásáról; Az endoszkópos ultrahang diagnosztikus és terápiás alkalmazásáról). Egyet nemrég benyújtottunk az Emmi felé (Endoszkópos polypectomia, mucosectomia, ESD, FTR) már csak a Szakmai Kollégium Sebészeti Tagozatának véleményezésére vár, és utána remélhetőleg megjelenhet a közlönyben. Van még két új útmutató, melyet szintén zömmel az MGT Endoszkópos Szekciójának vezetősége készített el, és az egyik a „Heveny gastrointestinalis vérzések ellátásáról” szól és az Orvosi Hetilapban [2020;161(30):1231–1242] jelent meg. A másik „Az endoszkópia minőségi követelményei” címmel a Magyar Sebészetben [2021;74(3):75−103] az elmúlt hetekben jelent meg. A protokollkészítés szabályai szerint ezeket még átalakítjuk és hamarosan benyújtjuk a minisztérium felé jóváhagyásra.

A protokollalkotás terén mi az oka a lassú tempónak?

Elsősorban mi magunk vagyunk az oka, ezekben az irányelvekben a vezető beosztású kollégák képviselik magukat elsősorban néhány fiatal kolléga mellett, de hát a többség az mégiscsak az én korosztályom. Nekünk olyan sok és szerteágazó feladatunk van, hogy alig tudunk ezekre kellő időt és energiát allokálni, sokszor a munkák – ilyen tekintetben is – tűzoltó jellegűek. A rutin betegellátó feladatainkból sok delegálható lenne fiatalabb kollégáknak, de ők sajnos nincsenek kellő számban a rendszerben. Mindig vannak sürgető, sürgős feladatok, és akkor annak áll neki az ember, ezek jelentős része sajnos munkaidőben nem végezhető el. A munkaidőnk javarészt betegellátásról, orvosképzésről szól. A munkaidőn túl ennyi fér bele – de igyekszünk.

Azon nem gondolkodtak esetleg, hogy átalakítják az MGT szervezetét, és külső szakértők bevonásával felgyorsítják a szakmapolitikai tevékenységüket?

De, nyilvánvalóan felmerült és talán még forrásokat is tudnánk erre allokálni, de az az érzésem, hogy nem erre lenne szükség. Inkább a mi kapacitásaink egy részét kellene felszabadítani, az erőforrásainkat koncentrálni a siker érdekében. A külső szakértők „túl messze vannak a problémától”, az adatokat, a rendszerben szerzett tapasztalatokat akkor is nekünk kell szállítani számukra. Nem tudom, hogy ez valójában segítene-e?

Őszintén, én egy picit szélmalomharcnak érzem a tevékenységünket, úgy érzem, az elmúlt időszakban felőrlődtünk. De nemcsak mi veszítünk folyamatosan a lelkesedésünkből, a fiatalok zömében sem érzem az elszánt erőt. Köztudott, hogy az MGT kiemelt figyelmet fordít a fiatalok támogatására, fontosnak tartjuk, hogy anyagilag is hozzájáruljunk a fejlődésükhöz, anyagilag is támogatnánk őket, hogy eljussanak egy-egy kongresszusra vagy hosszabb tanulmányútra – ez a lehetőség szinte folyamatosan nyitva áll előttük. Ennek ellenére voltak olyan képzési lehetőségek, amelyeket meghirdettünk, de nem jelentkezett rá senki. Valahogy a fiatalok sem akarnak, mernek vagy tudnak kimozdulni a saját munkahelyi környezetükből. Nyilván minden mindennel összefügg, összefügg azzal, hogy kevesen vagyunk, kevesen vannak a fiataljaink is, a hiányukat nem tudja nélkülözni a rendszer. Gyakran csak a szakorvosképzés során válik nyilvánvalóvá, hogy kiből lesz jó gasztroenterológus, a gasztroenterológián belül ki, melyik területen tud kiteljesedni. Én megengedőbb lennék, mint a mostani, rigid rendszer. Jó lenne, ha a jelenleginél jóval többen belevághatnának a szakképzésbe, és képességeik alapján korcsoportjukon belül egymással kompetitív módon lenne eldönthető az, hogy a szakképzés után ki hol tudna elhelyezkedni (pl. centrum vagy kiskórház), vagy még a szakképzés első éveiben megtörténhetne a szakváltás egy esetleges rossz választás esetén. Sok dolgunk van, át kell gondolni, merre és hogyan tovább.