– A személye kapcsán talán a legtöbbeket érdeklő téma az önállósodó gasztroenterológia jövőjének kérdése. A gasztroenterológusok éveken át azon filozofáltak, hogy ki kell-e válnunk a belgyógyászatból, mire végre döntésre jutottak – talán ezt szimbolizálta a Debrecenben megalakult, Papp Mária professzor asszony által vezetett Gasztroenterológiai Klinika –, ön pedig ezzel nagyjából egy időben sebészként „beszippantotta” a gasztroenterológiát.

– Értem, amit mond, de nem ez volt a célja, még ha kívülről nézve így is tűnik, és a beszippantom elnevezés kissé pejoratív, így inkább az „integrálta” szót használnám. A jelen állapot egy hosszú folyamat eredményeként alakult ki. A Sebészeti Klinika anyaintézménye 1909-ben jött létre, ilyen formán jelentős, komoly múltra tekint vissza, amelybe egy gasztroenterológiai egységet integrálni valóban unortodoxnak tűnhet, de az tény, hogy nálunk évtizedekre visszamenőleg mindig is dolgoztak belgyógyászok, gasztroenterológusok. Emellett a gastrointestinalis vérző betegeket is hosszú évtizedeken keresztül a Sebészeti Klinika szakorvosai látták el, jó néhány évig voltam magam is „vérző” ügyeletes.

Mivel ez egy roppant régi és jól bevált modellnek bizonyult, így arra kértük Merkely Béla rektor urat, támogassa elképzeléseinket. Nagyjából három éve, 2020 szeptemberében alakult meg az egyetemen belül az akkori I. Sz. Sebészeti és Intervenciós Gasztroenterológiai Klinika. Hozzáteszem, a Semmelweis Egyetemen akkoriban a gasztroenterológia döntően konzervatív ágát művelték az akkori belgyógyászati klinikához tartozó gasztroenterológusok, a ma jelen lévő invazivitás jól kisebb számban volt jelen, igaz fejlődött a diszciplína is.

– Ahogy a növekedési ugrások a csecsemő fejlődésének természetes velejárói, ám megviselik a kicsiket és a szülőket egyaránt, úgy azt feltételezem, hogy a tudomány fejlődésének intenzívebb szakaszai is nehéz helyzetbe hozhatnak egy-egy szakmát. Ezek az időszakok az átlagtól eltérő, jelentősebb energiabefektetést követelnek. Arra apellált, hogy majd a sebészek magukkal „húzzák” a gasztroenterológusokat?

– Részben igen, ha általánosságban és történetiségében nézzük a folyamatot, akkor azt tudni kell, hogy miközben a sebészek egyre kevésbé akartak invazívak lenni, és ezáltal elmentek a minimális invazivitás irányába, addig a gasztroenterológusok egyre inkább „sebészek” szerettek volna lenni, és egyre inkább invazívak lettek. Az invazív gasztroenterológia terén a Semmelweis Egyetem némiképp lépéshátrányban volt. Az első lépést, az intervenciós klinika létrehozását (2020 szeptembere) követően, 2022-ben léptünk még egyet, és létrehoztuk a Sebészeti, Transzplantációs és Gasztroenterológiai Klinikát (STÉG), mely alapvetően egy komplex, komprehenzív, komplementer ellátást nyújtó szervezet a visceralis medicina terén.

Ez a betegellátási modell az egymásra épülő szinergiákban rejlő lehetőséget hordozza magában.

Az egyetem falain belül egyébként már van erre példa, a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikán a szívsebészek, az érsebészek és a kardiológusok élnek szimbiózisban. Nálunk is szervrendszer-specifikusan van felfűzve az ellátási folyamat. Csak hogy egy példát említsek: egy esetlegesen a hepatológiai gondozásból bekerülő akut májelégtelen beteg esetében – ha szükséges – „házon belül” végezzük el a májtranszplantációt. És számos más megbetegedéssel így van ez. Ez egy példaértékű modell az együtt gondolkodásra, melynek legnagyobb nyertese a beteg. A mi szisztémánkban a rezidens gasztroenterológus kollégák megtanulják a sebészet alapjait, ezáltal értik a sebészek problémáit, és ez viszont is igaz. A klinikán belül a szakmák önállósága adott, de a kollégák munkacsoportokban dolgoznak együtt, így bizonyos határterületi kórképek ellátására is, mint pl. kismedencei fájdalom, speciális ambulanciákat tudunk létrehozni.

– Megnéztem a klinikán dolgozók névsorát, nagyon impozáns, szerintem mindenki irigykedve tekint önre.

– Inkább a STÉG-re irigykedjenek…

–…elég kifejező ez a mozaikszó, de kicsit áthallásos!

– Nem tudom, ismeri-e azt a kifejezést, hogy serendipity, ez a tudománytörténet, vagyis a tudományos fejlődéseknek egy nagyon fontos eleme. Ez egy perzsa tündérmeséből eredeztethető angol kifejezés, nincs magyar megfelelője.

Azt jelenti, hogy vannak dolgok, amelyek kitartó munka kapcsán olyanfajta eredményt hoznak, amelyek felfedezése, megtalálása, ráeszmélése a szerencsének tudhatóak be inkább.

Az orvostudományban számos példa van erre, csak, hogy egyet mondjak, gondoljunk Alexander Flemingre és a penicillinre. A STÉG megalakulásában nagyon sok volt a tudatos lépés, kitartó munka, ám emellett, ha úgy tetszik, a gondviselés vagy a szerencse is mellettünk állt, hogy most olyan lett, amilyen, és olyan emberek dolgoznak benne, akikkel ezt meg lehetett csinálni. A mozaiknév szerencse kérdése is volt, de kifejező szerintem is. Egy STÉGről be lehet esni a vízbe, de ki is lehet kapaszkodni arra – mi is szoktunk viccelni ezzel. Az induláskor nem kellett győzködnöm senkit, megvoltak a stabil gasztroenterológiai teamünk tagjai. Így például Hritz István és Miheller Pál docens urak és Horváth Miklós doktor úr saját gyakorlati, az „együttélésből, együttműködésből” származó tapasztalataikat adták a későbbi csatlakozóknak. Nem az én karizmámmal nyertük meg őket!

Pillanatnyilag összesen 21 gasztroenterológus szakorvos és szakorvosjelölt kolléga dolgozik nálunk, közülük 12 kollégámnak van tudományos fokozata – ez nagyon komoly és kiemelkedő eredmény.

Dr. Hritz István és dr. Miheller Pál habilitációja most zárult le, megkapták az egyetemtől a legmagasabb oktatói és tudományos elismerést. Most dr. Werling Klára és dr. Hagymási Krisztina tanárnők léptek be ugyanebbe a körbe, vagyis készülnek habilitálni. Roppant büszke vagyok rájuk, kifejezetten jó munkaközösség alakult ki, akik valóban, ahogy mondta, nem csak húzzák, de töltekeznek is egymásból.

– A jövőtervezés szempontjából van HR-stratégiája?

Igen, de ez egy komplex kérdés, én most egy közel 500 munkatársat foglalkoztató „vállalat” élén állok. A jelenlegi kedvező helyzet, a közel hat-nyolcszoros rezidens-túljelentkezés miatt – mely valamennyi szakterület esetében igaz – lehetőségünk van arra, hogy a legjobb és legelkötelezettebb fiatalokat tudjuk felvenni. A jövőépítés szempontjából tudatosan fejlesztjük – és ez végtelenül izgalmas – a robotsebészet területét és az azzal kapcsolatos onkológiai ellátások körét. A transzplantációk esetében – azáltal, hogy ma már a vírusos betegeknek van gyógyulási esélyük – az onkológiai vonatkozású transzplantációkra fókuszálunk.

A gasztroenterológia esetében, tudom, meglepő, de én a gyulladásos bélbetegek ellátásának fejlesztését tartom prioritásnak. Nagyon nagy veszélyt érzek ezen a téren. Tudom, számos más területet is említhettem volna, de ebben az elmúlt 20 évben, csak a saját tapasztalataimat alapul véve, olyan progressziót látok mind a betegségek lefolyásában, mind a fiatalkorú populáció érintettsége okán, ami komoly kihívást jelent számunkra.

Az IBD egy roppant komplex ellátási folyamattá kezdi kinőni magát, olyanfajta alcsoportokkal és olyanfajta napi újdonságokkal – beleértve az immunológiai és mikrobiom-kutatásokat –, amik miatt megengedhetetlen, hogy csak úgy „sodródjon”. Alexis Boyer, az 1800-as években élt francia sebész anno azt mondta: napjaink sebészete a legtávolabbig jutott el, és úgy tűnik, elérte a tökéletességnek azt a legmagasabb pontját, amelyre egyáltalán ma képes lehet a tudomány – én azért ezt ma nem merném kijelenteni, 5–15 éves távlatban egészen biztos, hogy olyan kihívásokkal kell majd szembenéznünk, amelyek ma nehezen detektálhatók. Húsz évvel ezelőtt – a nagyszámú adatok komplex vizsgálatával – az evidence-based medicine elvei szerint kezdtünk el gyógyítani – ez zseniális volt, de az elmúlt tíz évben rájöttünk: „nem lehet mindenkit ugyanabba a gyalupadba befogni középre”. Így a betegre szabott egyéni terápia került a fókuszba, ahogy napjainkban, úgy a jövőben is leginkább genetikai, epidemiológiai, epigenetikai tényezők befolyásolják majd az általunk nyújtott terápiák hatékonyságát. A jövő sebészete – ahogy ezt Richard Satava amerikai sebész, űrhajós is mondta – nem a zsigerekről meg a vérről fog szólni, hanem bitekről meg bájtokról. Vagyis, az információ vezérelte egészségügy szolgáltatja majd a személyre szabható kezelési sémákat, ez határozza meg a jövőt.

– Muszáj közbevágnom! Ha ezt tudjuk, akkor mi miért nem törekszünk megfontolt, átgondolt adatgyűjtésre?

– Két válaszom van. Egyrészt azért, mert ez a kérdés eddig nem volt kellően az egészségpolitika fókuszában, másrészt az adatgyűjtésre fordítható idő, humán erőforrás, tőke és pénz nagyon szűkös. De, szerencsére, egyre több ilyen kezdeményezés, működő minta van már ma is itt, Magyarországon. Nekünk, a klinikának belső regisztereink vannak, minden hónapban van morbiditási, mortalitási meeting – a saját teljesítményünket értelmezzük, elemezzük. Minden évben van két nap, amikor komplett délutánokat szánunk arra, hogy bemutassuk a saját éves eredményeinket, nemcsak a pozitívokat, hanem minden mást is. Van egy jól képzett szakemberünk, aki csak minőségirányítással foglalkozik nálunk. De valóban, nemzeti regiszterekre nagyon komoly szükség lenne, az ágazat leterheltsége komoly gát ebből a szempontból.

– Kívülről szemlélve, úgy tűnik, az egészségügyi dolgozók elveszítették a lelkesedésüket, reményvesztettek.

– Ennek több oka is van, elsőként a Covid nagyon elfárasztotta a lelkeket az egészségügyben is, a rengeteg szorongás, túlmunka és a néha nehezen érthető vagy sokak számára időnként értelmetlennek tűnő szabályozás miatt sokan elfáradtak. Azt reméltem, hogy a koronavírus-járvány alapvetően felerősíti majd az emberek lelkében a szolidaritást, úgy összességében. Ehhez képest, úgy látom, hogy pont ellentétes reakciót váltott ki: az emberek rájöttek arra, hogy bárki meghalhat egy láthatatlan vírustól. Úgy érzem, ezáltal az élethez való ragaszkodásukat inkább az örömök keresésében, hajszolásában élik meg, a világjárvány egy kicsit énközpontúvá tette a mindennapi létünket. Az egészségügy állapotára jelentősen rányomja a bélyegét a generációk eltérő hozzáállásában tapasztalható különbség is.

A mai huszonévesek a munkahelyükkel kontraktuális viszonyban állnak, szerződő félként szolgáltatást nyújtanak. Ez az Y generáció egyik sajátsága is, szerintem. És ezzel az attitűddel néhány esetben észlelhető, hogy a munkavállaló és a hivatás szolgálata élesen elválik egymástól.

Napjainkban trend ötévente munkahelyet váltani, új kihívásokat keresni. Az évezredes fejlődésen alapuló orvoslás nagyon nehezen, rosszul viseli ezeket a gyors, rapid váltásokat – belülről nem könnyű ezt jól kezelni. A magánszféra erősödése is jelentős faktor, látható módon igen intenzíven jelen van, amely igen intenzíven befolyásolja az állami egészségügynek is a mindennapjait. A betegek sem biztosak abban, hogy ma tulajdonképpen “vásárolni kell-e az egészséget”, ha igen, hol, mennyiért, sőt, tulajdonképpen az is kérdéses számukra, mi jár nekik biztosítási alapon – ez is hozzátesz a jelen nehézségeihez.

– Mire van/lenne szüksége ahhoz, hogy ezt a klinikát még sikeresebben, még hatékonyabban tudja vezetni?

– Ha rendszerszintű beavatkozásra gondolok, akkor elsősorban a prevenciót említeném, erre kellene több pénzt áldozni, a jól szervezett szűrések garantálhatnák azt, hogy ne veszítsük el a jelenleg „elkallódó lelkeket”. Ha az egyéni, személyre szabott gyógyításra gondolnék, akkor a biológiai folyamatok megismerésére, modellezésére és befolyásolására, sok bioinformatikusra lenne szükségünk. De jó lenne minél több, speciális képzettségű egészségügyi szakdolgozó is, mi erre is törekszünk, jó példa erre a mi sztómaterápiásápoló-képzésünk, ami egyedülálló az országban.

Ám a jövő vizionálása szempontjából, hogy mondjak meglepő dolgot is: klasszikus orvosokra is nagy az igény! Olyan orvosra, aki türelmesen meghallgatja, gondosan megvizsgálja a beteget, „megérzése” van a látott képről, a látott képet szintetizálja a tapasztalataival, a hatodik érzékével stb.

Ma a klasszikus orvoslás néha átcsap az adatok elemzésébe, néha labor- vagy képalkotó paraméterek kapnak sokkal nagyobb hangsúlyt, és a komplexitás csak később jön, ez pedig nem helyes.

– Mennyire tudatosan jelzi ezen igényeit az egyetem vezetői felé?

– Néha túl gyakran is talán… Az egyetemi szenátus tagjaként látom az egyetem belső folyamatait, így ismerem a dilemmákat, és a mi intézményünk esetében a stratégia és pl. az oktatás átalakításának irányait jobban tudom értelmezni, kontextusba hozni. Az egyetemi oktatás során, miközben törekszünk arra, hogy a hallgatók naprakészek legyenek, szeretnénk a folyamatosan növekvő, egyre inkább magát megduplázó ismeretanyag miatt rájuk nehezedő nyomást csökkenteni. Az a fontos, hogy biztos alapot sajátítsanak el, jól felkészült, napi gyakorlathoz illeszkedő tudással hagyják el az egyetemet. Mindemellett a Tudományos Diákköri Tanács elnökeként van szerencsém találkozni azokkal a fiatal, tehetséges kollégákkal, akik a minőségi tudás megszerzése iránti igényességtől hajtva, belső kíváncsiságtól vezérelve elég motiváltak ahhoz, hogyha innen kikerülnek, a szakmájukat, hivatásukat a lehető legmagasabb szinten műveljék. Természetesen a 12 ezer hallgatóból nem mindenki végez diákköri munkát, de nem adhatjuk fel ezt a fajta tevékenységünket!

A tehetséggondozás a felsőoktatás bölcsője, ha nem sikerül megtalálni azokat a hangokat, arcokat, akik alapvetően kiemelhetőek ebben a jelenlegi beszélgetés során általunk kissé szomorúnak lefestett jelenben, akkor nem lesz jövője a felsőoktatásnak – és akkor, kérdezem én önző módon, engem ki fog meggyógyítani?

Anno én örültem volna neki, ha egy picit jobban kihasználják a tehetségemet, úgy érzem, a fiatalokban ma is gyakran van lekötetlen energia. Az egyetemnek a lehetőséget kell megteremteni, aztán ki hogyan él vele, az már rájuk van bízva.

Interjú dr. Miheller Pállal, az új, gasztroenterológia-szakvizsgára felkészítő jegyzetsorozatról

– A látásmódját a külföldön szerzett tapasztalatok is jelentősen befolyásolták. Van-e valami, amit hazahozott vagy hazahozna, megvalósítana itthon?

– Több országban, így például Németországban, Hollandiában, az Egyesült Királyságban is jártam, de a legnagyobb élmény számomra Japán volt. Nemzetközi ösztöndíjasként egy szakmai gyakorlaton vettem részt a szigetország második legnagyobb, Kiotóban található transzplantációs és HPB sebészeti centrumában. A megszerzett magabiztos májsebészeti jártasságomat, tapasztalataimat integrálhattam a klinika rendszerébe. Fontos a nemzetközi kitekintés, a kollégáimat is biztatom, hogy szerezzenek tapasztalatokat. Az egyik kollégám most jött haza Japánból, a másik nemrég Németországból. A tudományos és szakmai közéletben való aktív részvételünkre jelentős hangsúlyt fektetünk – ennek eredménye az is, hogy – amíg a transzplantáció tekintetében régóta, úgy – dr. Hritz István által európai gasztroenterológiai képzőhellyé vált a STÉG! Erre is nagyon büszke vagyok, olyan álmokat váltanak valóra a kollégáim, amiket remélni sem mertem, az elkötelezettségük példaértékű!

– Gondolta volna, mikor belépett az orvosi egyetem kapuján, hogy „ilyen messzire és magasra” jut? Mennyire elégedett ember?

– Hogy honnan indultam? Négyéves koromban volt egy ma már rutinbeavatkozásnak számító szívműtétem, ami alapvetően meghatározta az elkötelezettségemet az orvoslás iránt, gyermekkori álmom vált valóra azzal, hogy orvos-sebész lettem. Arra a kérdésre, hogy elégedett vagyok-e, egyértelmű és határozott válaszom: igen! Nagyon szeretem a szakmámat, most egy kicsit zavar, hogy az igazgatói pozíció miatt kevesebbet vagyok műtőben. Ez nem azt jelenti, hogy nem akarok többet és jobban – a drive bennem is működik, csináljuk még jobban és még jobban! Roppant sok gondolatom, ötletem van.

– És boldog is? 

– Ha összességében nézem az életem, akkor igen, azt kell mondanom, igen! Van egy szép családom, két gyermekem és egy szerető feleségem. Jó kollégákkal dolgozom együtt, szeretem, amit csinálok, és azt hiszem, hogy azok a visszajelzések, amiket kapok, azok nem túlzottan negatívak. Valamilyen formában, azt vélem, az egyéb szakrális kötelékek és a hitem is erősít abban, hogy ezt kell csináljam. Remélem, ha a Jóisten eddig elvezetett, akkor ad még pár évtizedet, hogy megvalósíthassam az elképzeléseimet. Persze vannak nehézségek, megoldandó feladatok, lehetetlennek tűnő kihívások, ám minden viszontagság ellenére imádom, amit csinálok! Boldog vagyok!

Interjú dr. Hritz Istvánnal, aki az ESGE Oktatási Bizottságának élén áll