Ön igazán szerencsés, az OECD adatai szerint Svédországban működik a leghatékonyabb és legeredményesebb egészségügyi ellátórendszer. Gondolom, várt önre néhány meglepetés, amikor munkába állt. Mi a legnagyobb különbség Budapest és Stockholm között?
Nem volt egyszerű. 13 évet dolgoztam sebészként Magyarországon. Pesten végeztem a Semmelweis Egyetemen, már orvostanhallgatóként rendszeresen bejártam az I. Számú Sebészeti Klinikára, és az egyetemi évek után itt kezdtem meg pályafutásomat. 2009-ben költöztünk Svédországba. Számos, a munkából kiinduló barátságot sikerült megőriznem, de ezeken kívül nem igazán tartom a szakmai kapcsolatokat, ezért őszintén szólva nem nagyon tudom, hogy mi újság az egészségügyben Magyarországon.
Nem gond, beszéljünk arról, hogy 11 év alatt a svédországi rendszer mennyit változott? Honnan hová jutottak?
Amennyiben a sebészetre gondol, akkor érzékelhető, hogy évről évre, ha nem is nagy léptekkel, de haladunk. A kezdetekre visszatekintve ma úgy érzem, akkoriban kicsit pazarló volt a rendszer. Nem voltak komolyabb anyagi határok, korlátozó intézkedések. Persze észszerű volt, de ha az embernek szüksége volt tegyük fel egy új endoszkópra, akkor megkapta. Megrendeltük azt, amit kinéztünk magunknak, jött valaki, megtanította a használatát – nagyjából így zajlott a beszerzés.
Elutazhattunk évente több bel- és külföldi továbbképzésre, nem igazán kellett indokolni. Mivel én egy kisvárosban dolgozom, leginkább Stockholmba és Uppsalába utaztam szakmai találkozókra, képzésekre, de a stockholmi kollégáknak semmi problémát nem okozott, hogy elutazzanak, és például a japán sebészektől vagy endoszkóposoktól tanuljanak. Nem voltak anyagi korlátok, ugyanakkor az is igaz, hogy ezzel a többség nem élt vissza. Az igényeink is racionálisak voltak. Ám egy idő után minden fokozatosan változni kezdett. Valamiképp itt is világossá vált, hogy az egészségügyi ellátás racionalizálandó, és ezt követően időnként olyan döntésekkel, lépésekkel szembesültünk, ami nem igazán jellemző a skandinávokra.
Mondana egy példát?
A skandinávok egyeztetési technikája alapvetően nagyon lassú, iszonyatosan körülményesek.
Nem kapkodnak, széles körben egyeztetnek, gyakran a beszállítókat is bevonják a folyamatba. Nem idegeskednek, ha nem jutnak azonnal dűlőre, ha nem születik semmilyen döntés, hát semmi gond – mondják, a következő találkozóig mindenki töri a fejét a maga területén, majd aztán megint összeülünk és beszélgetünk.
Ez magyar szemmel nézve borzasztó időpazarló, de végül aztán mégis megéri, mert előbb-utóbb azért valamifajta olyan konklúzióra jutunk, ami mindannyiunk gondolatait tartalmazza és jó végső döntést eredményez. A racionalizálással kapcsolatos felismerés annyira hirtelen jött, hogy nem volt idő erre a borzasztó időigényes svéd egyeztetési mechanizmusra, talán ezért születhettek olyan döntések, melyeket meg sem indokoltak, egyszerűen azt mondták: ez holnaptól már nincs vagy nem úgy van. Svéd szemmel megdöbbentő volt.
Ez a szemléletváltás valamihez köthető, esetleg a világgazdasági válsághoz?
Nem, igazán nem tudom sem a világ, sem pedig a svéd gazdaság helyzetéhez kötni, többéves folyamat volt. Időben is csak nehezen tudnám behatárolni, de az elején jó pár évig könnyebb, majd az utóbbi években egyre nehezebb dolgunk volt, persze csak a korábbiakhoz képest. Vannak érthető, magyarázható és vannak főként a hangulatra, a dolgozók közérzetére negatívan ható, értelmetlen intézkedések is. Mondok egy nagyon-nagyon egyszerű példát és egy kicsit komplikáltabbat is. A feleségem szemész a városi klinikán, az osztály évek óta ingyen biztosította a gyümölcsöt a nővéreknek, az asszisztenseknek és az orvosoknak. Egy mikroszkópnak az árából 100 évnyi gyümölcskészletet lehetett biztosítani, fillérekről beszélünk. Ám egyik napról a másikra azt mondták, ennek vége! Nagy volt a felháborodás, kérdés, valóban megérte-e!
A következő egy összetettebb példa. Az osztályokon, így a sebészeten is, a továbbképzési, kongresszusi igények elbírálása változott meg egyik napról a másikra, a már említett, jól bevált és megszokott svéd stílus ellenére nem kommunikálták a változtatásokat kellő körültekintéssel, rendszeresen előfordult, hogy egyszerűen lehúzták az igényeket. A szakmai fejlődés lehetősége rendkívül lényeges tényező. A legkeményebb kontrollt érzékeltük, és egy kicsit fenyegetve is éreztük magunkat. Akkor úgy tűnt, onnantól fogva nem utazhat senki semmilyen kongresszusra.
Mára kiderült, hogy persze ez nem így van, ki kell tölteni egy hosszú kérvényt, amin mindent meg kell indokolni, a részletes továbbképzési programot, várható költségeket csatolni kell stb. Ezek a felesleges és kedélyborzoló intézkedések törpe tételek ahhoz képest, ami rendszerszinten valójában megfogható lenne.
Vagyis hiányolta a lassú, körülményes egyeztetési folyamatot, ami magyar szemmel kissé lomhának tűnik…
Igen, belátom, hogy van értelme.
Egyébként a nyílt, őszinte beszélgetések kultúrája mennyire jellemző Svédországra? Ön most osztályvezetőként dolgozik, ugye?
Nem. Itt más a szisztéma, nincs hagyományos, magyar értelemben vett osztályvezető. Órákat lehetne beszélni arról, hogy is néz ki valójában egy kórháznak vagy egy adott osztálynak a vezetése. Az osztályok vezetőinek, felelőseinek döntő többsége például nem orvos, sőt, ritkán, de előfordul, hogy még csak nem is rendelkezik különösebben egészségügyi végzettséggel. Nagyon gyakran valamifajta menedzseri képesítést szerzett nővérek, egyéb egészségügyi szakemberek irányítják az osztályok tevékenységét.
De gondolom, szakmai kérdésekben nem döntenek.
Így igaz. A rendszer bizonyos mértékben ellentéte a magyarnak. Otthon egy osztályvezető főorvos sajnos nem csak szakmai kérdésekkel foglalkozik. Az egyetem titkárságára vagy önkormányzati ülésekre jár, napi szinten harcol az egyetemi tanáccsal, kórházvezetéssel, a konyha és a takarítás problémáitól kezdve a kamarai és személyi ügyeken át mindent kénytelen kézben tartani. Itt ennek az ellenkezője működik, ami bizonyos feltételek teljesülése esetén akár jól is működhet, egy adminisztratív kérdéseket menedzselő, esetleg nővéri végzettségű osztályvezető tehermentesíti az egyes szakmai profilokért felelős orvoskollégákat. Az itteni osztályvezetők között vannak, akik nagyon jól végzik a dolgukat, ám a többségük sajnos nem, úgyhogy nem is igazán értem, hogy a rendszer hogyan tud mégis ilyen jól működni.
Előfordulnak olyan szituációk, amikor szakmai kérdésekre is gyorsan kell reagálni, láthattunk erre jó néhány példát a koronavírus-járvány kapcsán – orvosilag, szakmailag kompetens vezetők híján teljesen lebénult a rendszer. A helyi vezetési modell jól működik például azokon az osztályokon, ahol egy megbízott orvos segíti a menedzsert vagy a vezető az orvosi kar véleményét minden esetben kikérve dönt. Az én főnököm ritka „példa”, nem túl gyakori ugyanis, hogy ebben a pozícióban valaki orvos. Ráadásul ő egy debreceni érsebész. Amikor az előző vezető távozott, tudtuk, ha nem vállalja el valamelyikünk ezt a borzasztóan bonyolult és lássuk be, nem túl vonzó szerepet, akkor kapunk a fejünk fölé egy nővért, aki lehet jó, de elképzelhető az is, hogy nagyon rossz. Kosztyu László kollégám „feláldozta magát”, sokat küzd, de nagyon tisztességesen és ügyesen végzi a dolgát. A korábbi kérdésére visszatérve, Svédországban az otthoninál jóval demokratikusabb légkörben dolgozunk.
A svéd egészségügy a világ egyik legjobb, leghatékonyabb rendszere. Az ön által említett megszorításokat a lakosság hogyan élte meg? Ez a lépés nem kínált lehetőséget a magánellátást kínáló intézmények számára?
A svéd szisztéma elsősorban állami adókból finanszírozza az ellátórendszert, amit három szinten szabályoznak. Országosan tulajdonképpen a főbb szakmai irányvonalakat szabják meg (protokollok, főbb irányelvek, minőségi kritériumok, képzés, oktatás), regionális szinten a 21 megye saját hatáskörben dönt az intézményi struktúráról, a szolgáltatások színvonaláról és a hatékonyság mértékéről, helyi szinten pedig az önkormányzatok felelősek a polgárok közvetlen környezetének fenntartásáért (vízellátás, különféle szociális és jóléti szolgáltatások). Az egészségügyi ellátás költségeinek nagy részét tehát az állam finanszírozza. A beteg esetenként kismértékben ugyan, de hozzá kell, hogy járuljon a költségekhez, de alapvetően az állam fedezi az egészségügyi költségek csaknem teljes egészét. Az adó alapvetően magas és a jövedelem mértékével arányosan nő, ugyanis az állam az adópolitikája révén szeretné elérni, hogy az állampolgárok között jövedelem tekintetében ne legyenek nagyok a különbségek. Ne legyenek se nagyon szegények, se nagyon gazdagok, és valóban, itt senki sem él nagyon nehéz anyagi körülmények között, ezt egyszerűen nem engedi meg a rendszer.
Úgy kell számolni, hogy egy svéd főorvos a bérének körülbelül 50 százalékát fizeti adóként, egy kezdő orvos jóval kisebb hányadát, egy ápolónő szintén. Ugyanakkor mindenkinek ugyanaz az egészségügyi szolgáltatás jár azonos színvonalon.
Teljesen mindegy, hogy a helyi fő politikusnak van lágyéksérve, vagy a helyi építőipari cég 43. festő alkalmazottjának. Mindenki ugyanúgy elmegy az államilag finanszírozott szakrendelőbe, ugyanúgy kivárja a sorát, ugyanúgy kap egy beutalót a sebészetre, véletlenszerűen kerül valamelyik sebész kollégához, végül a műtétet esetleg egy másik sebész kolléga végzi majd.
Ha az ember akarna, akkor sem tudna előbbre kerülni a várakozók sorában. A hálapénz teljes mértékben hiányzik, nem lehet ügyeskedni, így létezik magánellátás, de igen minimális mértékű.
Nem válaszolt az egyik kérdésemre, a betegek éreztek-e ebből a megszorításból valamit?
Most megfogott, nem követem az egészségpolitikát, de én úgy érzem, hogy nem. Ezt a szakmában dolgozók valahogy mégis megakadályozták. Talán azért, mert az egészségügyi dolgozók többsége valóban úgy gondolja, hogy mi a betegekért vagyunk, értük dolgozunk, fontos, hogy ne terheljük őket a gondjainkkal.
Mi a legnagyobb különbség, mi könnyíti meg leginkább az orvosi munkáját? Mi az, ami előny, vagy mi az, ami hiányzik esetleg Magyarországról?
A legnagyobb különbség, hogy itt van eleje és vége a napnak, tervezhető a családi élet. A rendszer úgy épül fel, hogy mindenki a saját kompetenciájának megfelelő munkát végzi, azzal foglalkozik, ami a dolga, amihez ért. Nem tudom, most mi a helyzet, de 11 évvel ezelőtt ebből a szempontból kaotikus volt a helyzet Magyarországon. Betegelőjegyzési füzetek kerültek elő innen-onnan, a professzorok betegei mindig előnyt élveztek – hát ez itt nem így működik. Digitalizált folyamatok segítik a napi tevékenységet, a leleteket nem magunk írjuk, hanem diktáljuk. Az asszisztensek intézik a betegek vizsgálatainak időpontját, ők töltik a naptárainkat. Elismerjük és nem kételkedünk abban, hogy értenek ahhoz, ami a dolguk. Nem az orvosok személye, hanem a kompetencia, a sebészi probléma, beavatkozás nehézsége, bonyolultsága alapján osztják be a betegeket. A háziorvosok nagyon jól képzettek, elképesztően kompetensek, a tudásukkal és a diagnosztikai lehetőségeket maximálisan kihasználva addig tartják maguknál és menedzselik, gyógyítják a beteget, amíg csak lehet és ezt ráadásul eredményesen és hatékonyan teszik. A jól működő alapellátás mellett aztán valóban csak az kerül kórházba, akinek az állapota ezt indokolja.
Sok szempont játszott szerepet abban, hogy elköltöztünk Magyarországról. Otthon a klinikán erőmön felül teljesítettem. Egy álomvilágban éltem, csak munka, munka, munka – nem láttam ezen kívül, mintha hosszú éveken keresztül meg lettem volna részegülve, és ez összeegyeztethetetlen volt a családdal.
A gyerekeknek fogalmuk sem volt arról, hogy ki az apjuk. Reggel, amikor felébredtek, már nem volt otthon, este, amikor hazaértem, ha egyáltalán hazamentem, akkor pedig már aludtak. A nagyapjukat, aki már akkor szerencsénkre nyugdíjas volt, jobban ismerték, mint az apjukat. A budapesti klinikán kollégáimnak talán a fele elvált – egy ambiciózus, ugyanakkor lelkiismeretes sebész számára élhetetlen volt az ország.
A korábbi munkahelyem kizárólag a szakmai karrier építésére volt alkalmas, de ennél talán még egy sebész élete is többet kellene jelentsen. Itt magam döntök arról, mennyit szeretnék dolgozni, a pluszmunkát pluszjövedelemmel vagy szabadidővel kompenzálják. Erről ott szó sem lehetett!
Mi az, ami hiányzik?
Leginkább talán a sok műtői munka. Itt a budapesti munkámhoz képest sajnos lényegesen kevesebbet töltök a műtőasztal mellett, több az egyéb feladat, endoszkópia, rendelés, proktológia, adminisztráció.
Miért pont Svédország?
Ez teljesen véletlen volt, de amikor meghoztuk a döntést, akkor tudtuk, fontos szempont, hogy itt emberibb körülmények közé érkezünk, nem véletlen az sem, hogy egy kisvárosi élet mellett döntöttünk. Duplán kaptunk a jóból. Munka után nem szaladok, nem szalad semelyikünk sem a magánrendelésére. Itt úgy élünk, mint egy család.
Minek kéne ahhoz történni, hogy hazajöjjenek?
Ezt már többször kérdezték mások is, ahogy azt is, hogy miért engedtek el a szüleink bennünket. Ők napról napra követték a családunk szenvedését, azt az irgalmatlan mennyiségű munkát, amit megkövetelt az egészségügyi rendszer. A feleségem lemondott az orvosi szakmáról azért, hogy én szabadon építhessem a „sebészeti karrierem” – ez egy hatalmas áldozat volt részéről.
A szüleink látták, hogy ez nem megy, ezért végül szó nélkül engedtek el bennünket, és azóta sem kérdezték meg, hogy mikor jövünk haza, örülnek, hogy rendben vagyunk és szeretünk itt élni.
A feleségemnek hosszú-hosszú évekig volt honvágya, és a mai napig is követi a magyar eseményeket, nem a politikát, inkább a közéletet, Benedek Tibort mi is meggyászoltuk. Olyan, mintha Magyarországon élne ebben az értelemben. Érdekes, hogy közben a helyi svéd közegben is otthonosan érzi magát, kitanulta a svéd kultúrát, megismerte a svéd konyhát, összejárunk a svéd barátainkkal. Honvágya idő közben elhalványult, nekem pedig már sok évvel ezelőtt teljesen megszűnt. A hazatelepülés gondolata őszintén szólva meg sem fordult a fejünkben. Persze, sosem tudhatja az ember, hogy mit hoz az élet! Amikor eljöttünk Magyarországról, végigondoltam, tizenhárom évet dolgoztam ott, kiszámoltam, hogy óraszámban az körülbelül mennyi klinikán töltött időt jelent.
Arra jutottam, 13 év után én jó szívvel nyugdíjba is mehetek, és én mostantól azt csinálok, amit szeretnék. Én ugyanis 13 év alatt ledolgoztam Magyarországnak és a magyar betegeknek azt, amivel tartoztam. Agyonhajszoltan, de mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül jöttem el, és innentől kezdve megengedhetném magamnak, hogy azzal foglalkozzam, amit igazán szeretek.
De nem festem rózsaszínre az eget, biztos, hogy otthon nagyon nehéz a helyzet, sok területen borzasztóan nehéz, de itt sem könnyű, itt sem fenékig tejföl minden. A döntés mérlegelésekor tudni kell, az ember otthagy egy világot, amiben született, egy kultúrát, egy anyanyelvet, a családja egy részét, szülőket, testvéreket, barátokat, és áttelepít mindent máshova. Megpróbál megtanulni egy másik nyelvet, egy másik rendszert, ha befogadják is, azért soha nem lesz teljesen svéd. Nagyon hasznos, ha az ember egy kicsit rugalmas és vágyik arra, hogy megismerjen egy másik kultúrát és tudja értékelni azt. De nem egyszerű. Az biztos, hogy én, mi nem bántam, bántuk meg, feleségem ismét orvosként dolgozhat, együtt vagyunk és a gyermekeink ma már tudják, ki az apjuk.
Svájc: rugalmas feltételek, megbecsült munkavállalók, közös gondolatok
