Van, aki kalandvágyból, van, aki megélhetési problémák miatt, van, aki a túlhajszoltság okán próbál más országban érvényesülni, de vannak olyanok is, akik mehetnének, de a nehézségek ellenére is itthon maradnak.
Én az első csoporthoz tartozom, először tényleg kalandvágyból indultam Németországba. A rezidensi éveimet Szegeden töltöttem, aztán 2008-ban adódott egy lehetőség, és néhány barátommal együtt úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Egy kisvárosi kórházban kaptam állást Hessen tartományban, és közel 2 évig maradtam ott. 2010-ben a belgyógyászat szakvizsgám előtt aztán hazatértem, és 2017. év végéig itthon dolgoztam. Aztán magánéleti okok, illetve az osztályon egyre fokozódó nyomás miatt ismét úgy éreztem, váltanom kell. Egyfajta menekülés volt ez. A második alkalommal már nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok, ismertem a rendszert, beszéltem a nyelvet, így minden megvolt ahhoz, hogy zökkenőmentesen menjen az átállás.
Felmerül a kérdés, nem marasztalták az itthoni kollégái?
De igen, mindkét esetben igyekeztek itthon tartani, és ez természetesen jólesett. Az első alkalommal a klinika fizetés nélküli szabadság címén engedett el, ami egyszer csak lejárt. Választás elé kerültem, hogy vagy kint folytatom, vagy hazatérek. Akkor a hazatérés mellett döntöttem.
Megbánta?
Egyáltalán nem. Azt sem bántam meg, hogy először kimentem és azt sem, hogy visszatértem. Itthon megszereztem a szakvizsgát belgyógyászatból és később gasztroenterológiából. Ezután Kecskeméten dolgoztam a Megyei Kórházban, ahol nagyobb gyakorlatot szereztem a endoszkópos rutinvizsgálatok területén, és különböző intervenciókat sajátíthattam el.
Aztán másodszor is összepakolt.
Igen, ahogy már említettem, ez már egyszerűbben ment, mert nem az ismeretlenbe jöttem. Kilátástalannak éreztem az otthoni helyzetemet, de így is sokáig mérlegeltem. Itt egyből főorvosi állást ajánlottak, illetve lehetővé tették, hogy részmunkaidőben dolgozzak, aminek köszönhetően rendszeresen haza tudok látogatni. A kórház egy 470 ágyas súlyponti intézmény, amelyben 16 szakterület képviselteti magát. A gasztroenterológiát tekintve minden vizsgáló módszer elérhető, ami egy otthoni egyetemi klinikán.
Ha jól tudom, gasztroenterológia szempontjából más az ellátóhálózat felépítése, mint itthon.
Igen, itt a háziorvosihoz hasonló gasztroenterológiai praxisrendszer működik, ahol mindenféle alapvizsgálatra van lehetőség helyben. Nagy számú ambuláns endoszkópiát végeznek, a finanszírozásból adódóan különösen az ambuláns kolonoszkópiák száma kiemelkedő. Emellett olyan kezeléseket is nyújthatnak, amit Magyarországon csak dedikált centrumok. Így van jogosultságuk IBD-s betegek biológiai terápiájára, vagy hepatitis B, C vírus fertőzöttek antivirális kezelésére.
Magyarországon gyakran a hatékony forrásfelhasználás érdekében is centralizálhatják ezeket az ellátásokat, nem?
Igen, tekintve, hogy költséges terápiákról van szó. Én úgy látom, itt Németországban a pénz egyáltalán nem jelent akadályt sem a diagnosztikában, sem a terápiában. Egyrészről azt gondolhatjuk, hogy ez milyen jó, de azért ennek árnyoldalai is vannak. Az ezekben a praxisokban előforduló kevesebb ritka eset nyilván kisebb klinikai tapasztalatot eredményez. Sok esetben nem mindegy, egy adott beteg ellátását egy nagy gyakorlattal bíró szuperspecialista végzi, vagy egy praxisban dolgozó gasztroenterológus, aki legfeljebb a képzése alatt találkozott nagyobb gyakorisággal ilyen típusú betegekkel. Mindenesetre a praxishálózat Németországban nagy ellátási terheket vesz le a fekvőbeteg-intézményekről, másrészről az ellátáshoz való hozzáállás a finanszírozás jellegéből adódóan ellentétes az otthonival. Itt egyfajta verseny folyik a betegekért; minél több beteget lát el egy szolgáltató, annál több profitot termel.
Hol „szerencsésebb, jobb” például IBD-s betegnek lenni?
Ez nagyon összetett kérdés. A betegek vizsgálatokhoz való hozzáférése itt nagyon jó, emellett a teljes terápiás fegyvertár korlátlan mennyiségben rendelkezésre áll. Az igazán sürgős esetek ellátási idejében, úgy gondolom, nincs különbség, de a kevésbé urgens esetekben már tapasztalható.
Itt nem hetek múlva kerül gasztroenterológushoz a beteg, hanem néhány napon belül megtörténnek az alapvizsgálatok és az endoszkópia, a szövettani eredményre 24−48 órát kell várni. A gondozás már egy más kérdés, ilyen szempontból szerintem a magyarországi centralizált rendszer jobb.
Mennyire jövedelmező ma egy gasztroenterológiai praxis, bárki alapíthat vállalkozást?
Az egészségbiztosítók lakosságszám alapján döntik el, hogy szakterületenként hány praxis alapítható egy adott régióban, így korlátozott a lehetőség. Az utóbbi időben jelentősen megnövekedtek a vételárak, a praxisvásárlás magánszemélyként egyre irreálisabb elképzelés, gyakran több orvos vagy egy-egy egészségügyi nagyvállalat működtet egy vállalkozást. Sokszor csak a működtetési jogot árulják, azt is hatalmas összegekért. A bevételek praxisonként nagy eltéréseket mutathatnak, az adatokat a vásárlás iránt érdeklődő rendelkezésére bocsátják.
Egy fiatal, magyarországi diplomával rendelkező orvos, szakorvos tudása elegendő a németországi helytálláshoz?
Úgy látom, hogy itt már a pályakezdőkkel szemben is nagyobbak az elvárások, főként a gyakorlati tudás tekintetében. Én először három év otthoni tapasztalattal jöttem ki, és adtak 2-3 hetet, hogy megismerjem a rendszert, utána önállóan kellett dolgoznom. Németországban az ultrahangvizsgálatokat a belgyógyászok végzik, illetve az intenzív osztályos betegek egy részét is ők látják el. Ebbe az elején gyorsan bele kellett rázódni, meg kellett szokni az ellátórendszer különbségeit, és akkor még ott voltak a nyelvi nehézségek is. Ennek ellenére ma már egyre többen jönnek ki pályakezdőként, és a kezdeti nehézségek ellenére nagy részük megállja a helyét.
Annyi biztos, hogy nincs könnyű dolguk. Előfordul, hogy a főorvosok elégedetlenek a szakmai teljesítményükkel, és a próbaidő letelte után az intézmény nem hosszabbítja meg a szerződésüket. Aki szakorvosként érkezik, az már kicsit más helyzetben van, gasztroenterológusként nem érheti nagy meglepetés az embert.
Érdemes azonban előre tisztázni, hogy mik a munkáltató elvárásai. Itt a közepes méretű kórházak is széles vizsgálati spektrumot nyújtanak, az ERCP és az endoszonográfia mellett a kolangioszkópia, a HR-manometria vagy a kontrasztos hasi ultrahangvizsgálatok is a napi rutin részét képezik. Magyarországról ide érkezve kevés szakorvos rendelkezik ilyen univerzális képzettséggel, de az érdeklődési területnek megfelelően általában adnak lehetőséget és időt ezen módszerek elsajátítására.
A szakorvoshiány a gasztroenterológiát is érinti?
Igen, méghozzá elég jelentősen. Az utóbbi években folyamatosan az első 10 legkeresetteb szakterület között volt, a legnagyobb német orvosi álláskereső portál adatai alapján aktuálisan a 7. helyen van. A fejvadász cégek engem is rendszeresen keresnek meg különböző állásajánlatokkal. Azt gondolom, ez egy szerencsés helyzet a mi szempontunkból, kedvező alkupozíciót jelent a munkavállalásnál.
Ha összehasonlítjuk a magyarországi és a németországi hétköznapokat, mi a legnagyobb különbség?
Én a munkában azt élvezem leginkább, hogy jól körülhatároltak a feladatok. Mi itt a kórházban túlnyomórészt a fekvő-, illetve a sürgősségi ambulanciára érkező betegek ellátásáért vagyunk felelősek. Az ambuláns terhelés jelentősen kisebb, csak a speciális esetekre korlátozódik. Általában egyszerre csak egy feladatra kell koncentrálni, bár adódnak itt is időszakok, amikor két-három orvos munkáját kell ellátni. Nincs financiális nyomás, itt senki nem rohan a napi munka után a magánrendelésére vagy vállal pluszügyeleteket. Az ember lelkiismeretesen ellátja a betegeket, és a hónap végén megkapja a fizetését. A főorvosoknak nálunk nem kell ügyelni sem, csak készenlétet biztosítani. Emellett elterjedt gyakorlat a részmunkaidő, sokan 50−75 százalékos álláson vannak. A magasabb fizetés és a nyugat-európai környezet pedig jó lehetőséget kínál a szabadidő minőségi eltöltésére.
Van olyan gyakorlat, amit szívesen ajánlana megfontolásra?
Két dolgot említenék. Az egyik a hasi ultrahangvizsgálat legalább részleges „átvétele” a radiológusoktól. Úgy gondolom, ez szorosan hozzá tartozna a szakmánkhoz, és előnyös, ha a saját betegeinket mi vizsgáljuk. A képzés itt háromlépcsős rendszerben történik, egyhetes kurzusok keretében, a napi vizsgálatmennyiség pedig lehetőséget ad a megfelelő gyakorlat megszerzésére.
A másik dolog a mélyaltatás bevezetése az endoszkópiában. Először Svájcban terjedt el a Propofol-narkózis gyakorlata, amelyhez Németország és Ausztria is csatlakozott. Németországban már közel 20 éves kedvező tapasztalat áll rendelkezésre ezzel kapcsolatban. Az altatást nem aneszteziológus végzi, csupán két – az újraélesztésben jártas – orvos és egy speciális képzésen részt vett asszisztens jelenléte szükséges.
Természetesen a monitorizálás és a vizsgálat utáni megfigyelés lehetősége alapfeltétel. Itt a járóbeteg-ellátásban is kiterjedten alkalmazzák, nagyon kényelmes mind a betegnek, mind a vizsgáló orvosnak.
Mennyire fogadták szívesen a kollégái? Mennyire segítik a beilleszkedést?
Ez nagyban függ az ember személyiségétől, szakmai képzettségétől, nyelvtudásától és az adott munkakörnyezettől. Engem ebben a kórházban és az előző német munkahelyemen is szívesen fogadtak, úgy érzem, elégedettek a munkámmal. Ismerek azért olyan kollégákat, akik három hónap után visszatértek Magyarországra. Az elején a nyelvi korlátok nagyobbak, az ember nem ismeri az itteni rendszert, esetleg bizonyos szempontból hiányos a képzettsége, és így nem tud megfelelni az elvárásoknak. Elképzelhető, hogy olyan környezetbe kerül, ahol nem támogatják, szándékosan megnehezítik a dolgát. Ennek ellenére én azért azt látom, hogy sok helyen türelmesek, kivárják a hat hónap próbaidőt, és megadják az esélyt sokszor még olyanoknak is, akikben nincs meg a megfelelő fejlődési potenciál. A magyar és általában a kelet-európai orvosok fogadtatása egyébként kedvező, az európai uniós tagság révén a diplomát automatikusan elismerik, ahogy a szakvizsgákat is. Ez a pozitív hozzáállás megkönnyíti a beilleszkedést.
Elégedett ember?
Összességében igen. Egyáltalán nem bántam meg, hogy váltottam. Nyilván sokkal jobb lenne, ha ezek a munkafeltételek és ez a fizetés otthon elérhető lenne, de erről álmodozni felesleges. Itt van lehetőségem a szakmai fejlődésre, új eljárásokat tanulhatok. Szerencsésen sikerült kialakítani, hogy rendszeresen haza tudjak látogatni, így a családi és a baráti kapcsolatok sem szakadtak meg teljesen. A külföldi munkavégzés persze áldozatokkal és kompromisszumokkal is jár. Ennek az életformának az előnyeit, hátrányait, örömeit, nehézségeit igazán csak az értheti meg, aki már kipróbálta.
Svédország: az álmok és a racionális igények nincsenek messze egymástól
Svájc: rugalmas feltételek, megbecsült munkavállalók, közös gondolatok
