A munka és a magánélet közötti egyensúly hiánya – ez a leggyakoribb indok, ami miatt az orvosok jelentős része elhagyja Magyarországot. Ön is ezért ment világgá?

Rám nézve ez csak részben igaz, én elsősorban magamat szerettem volna kipróbálni egy új helyzetben, szakmai kihívást kerestem a külföldi munkavállalásommal. Magyarországról nézve a kérdésében említett indok valóban vonzó perspektíva, de azért ez csalóka is lehet, főleg Svájc esetében. Megérkezésemkor én sem voltam tisztában azzal, hogy Svájcban az orvosok hivatalos munkaideje átlagosan napi 10 óra.

Hűha!

Bizony, kevesen tudják Magyarországon, hogy itt a kezdő, szakvizsgával nem rendelkező orvosok (Assistenzärzte) a hét minden munkanapján 10−12 órát töltenek a kórházban.

Természetesen a 10 óra feletti óraszámot túlmunkaként elszámolják. Szakvizsgázni csak úgy tudnak, ha az első 5 évben ezt a munkaidőt 100 százalékban teljesítik. Egy sikeres belgyógyászati szakvizsga után „Oberarzt” főorvosi minősítést szereznek, ami a korábbinál több engedménnyel és jövedelemmel jár. Egy újabb szakvizsga megszerzésekor az orvost „visszaminősítik” (Assistenzärzte), újabb 3 évre, napi 10 órás munkaidővel. Ezt követően kapja meg újra az „Oberarzt” majd a „Leitender Arzt” – vezető szakorvos minősítést. Hatalmas áldozat, sokan nem számolnak ezzel.

Muszáj egy kicsit ironikusnak lennem, Magyarországon az orvostársadalom által vetített kép is azt sugallja, nálunk agyonterheltek az orvosok, mindenki halálra dolgozza magát…

Már 7 éve külföldön dolgozom, de ismerem a magyarországi viszonyokat is. Szerintem árnyalt a kép, jelentős különbségek vannak egyes szakmák és munkahelyek között. Magyarországon általalános tendencia, hogy a közalkalmazotti státusz mellett (talán néha ennek a rovására) még további állást, állásokat vállalnak a kollégák és így igen jelentős lehet a napi megterhelés. Svájcban egy munkahelyen maximális hatékonyságot várnak el és éppen elég ennek megfelelni.

Az ön tapasztalata, végzettsége mire volt elég, amikor megérkezett?

Mivel nekem már volt gasztroenterológus-szakvizsgám, így azonnal Leitender Arzt pozícióba kerültem. Rugalmas munkaidőben dolgozhatom le a napi 10 órát. Ma már van, hogy eljövök hamarabb, délután négy-öt óra felé, de ennek fejében más napokon tovább bent vagyok.

Meg tudná nekünk határozni az elvárást, de ne időben, hanem például betegszámban, műtéttípusban?

Megérkezésemkor Chur városban, Graubünden kanton centrumkórházában helyezkedtem el, ami gyakorlatilag nagyobb a korábbi munkahelyemnél (Bács-Kiskun Megyei Kórház). Széles sebészeti profillal, nagyobb endoszkópos lehetőségekkel. Öt gasztroenterológus szakorvos és kettő szakvizsga előtt álló munkatársból állt a gasztroteam, ahol én részlegvezető-helyettesi posztot töltöttem be. A beavatkozások bonyolultságától függ az esetszám, a napi 8−12 vizsgálat per fő (endoszkópia, ultrahang, konzultáció) átlagos napnak számít, ehhez jönnek még heti egy-egy alkalommal a sebészeti, onkológiai konzultációk, valamint a továbbképzési feladatok, előadások.

Az elmúlt hét évben öt Assistenzarzt képzésében vettem részt. A fiatal kollégák ambiciózusak, minden vizsgálati módszert el szeretnének sajátítani, hiszen a szakképzésüket követően az elhelyezkedésüknél ez komoly potenciált jelent. Nekem is az az érdekem, hogy mielőbb önállóvá váljanak és egyre szélesebb spektrumban tudjanak dolgozni, ezáltal az én terhelésem is csökken. Természetesen az általuk végzett vizsgálatokért én tartozok felelősséggel. A vezető beosztású orvosoknak nincs érdekeltsége abban, hogy minden vizsgálatot személy szerint ők végezzenek el.

Értem, csakhogy Svájcban nincs hálapénz. Korábban Magyarországon is így gondolkodott?

Szerencsémre Kecskeméten ez sosem jelentett problémát. Svájcban valóban nincsen hálapénz, ami esetleg a szakmai előrelépést megnehezítené. Ha valaki tanulni, fejlődni akar, akkor megteheti. Az eredmény, a fejlődés mértéke, üteme látszik mindenki számára: félévente visszajelzést kapunk a teljesítményünkről, és a hozzá kapcsolódó financiális számokról is. Elsődlegesen fontos a szakmai hatékonyság és a vállalásaink kimaxolása. Igaz, ezért szervezettségben mindent „mögénk” tesznek, kizárólag orvosi munkát végzünk, például a betegutak szervezése itt egyértelműen a titkárság feladata.

Másképp működtetik a rendszert, mi az, ami példaértékkel bír?

Van néhány nagyon jó gyakorlat, melyet megfontolásra érdemesnek tartok otthon. A churi kórházban a fekvőbetegek gyógyászati ellátása és a konyhai szolgáltatás (ételosztás) teljes egészében elkülönül egymástól. A nővérek feladata csak az egészségügyi ellátás, egy külön csapat (Hotel-Team) gondoskodik a betegek étkeztetéséről és egyéb kényelmi szempontjairól (rendelés a büféből, kávé-tea szerviz délutánonként). A feladatokat (egészségügyi, hotelszerviz, takarítás) egymástól jól elkülönített személyzet végzi. Nem is emlékszem kórházi fertőzésre (pld. Clostridium difficile) az elmúlt évekből.

Említenék még egy érdekes, kezdetben számomra szokatlan dolgot: itt gyakorlatilag a kórházak versenyeznek a háziorvosi beutalásért.

Tőlük jön a beteg.

Valóban, és ez itt érték, ugyanis Svájcban szektorsemleges finanszírozás van. Vagyis ugyanazon beavatkozásért egy gasztroenterológus magánpraxisban ugyanazt az árat kapja, amit mi a kórházban. A háziorvos elégedettségén is múlik a kórház profitabilitása, ezért kiemelt hangsúlyt fektetünk a kapcsolattartás minőségére. Ha egy páciensünknél további vizsgálatokat tartunk indokoltnak, konzultálunk a háziorvosával, és nem döntünk nélküle. Természetesen a betegek igényeit messzemenőleg figyelembe véve.

Szerintem a legnagyobb hozadéka a következő szervezeti felépítésnek van: Svájcban a centrumkórházak szintjén (Magyarországon megyei intézmények) a gasztroenterológia nem rendelkezik önálló ágyakkal. Az endoszkópos részleg döntően ambuláns ellátást végez. A kórházi kezelést igénylő gasztroenterológiai betegek egy mátrix típusú belgyógyászaton fekszenek. Mi az osztályokra (belgyógyászat/sebészet) konzíliumot adunk. Ugyanígy működik a neurológia, diabetológia, kardiológia is. A páciensek nem egy orvoshoz kötődnek (kivétel talán az IBD-s betegek), az ellátásszervezés racionális alapokon nyugszik.

Vagyis mátrixkórházként üzemel.

Igen, ez roppant hasznos, jól működő gyakorlat. Hozzáteszem, mindemellett a vizsgálatoknak a 80−90 százalékát, az ERCP-t, a stentbehelyezést, a nagy polypectomiát, az ESD-t vagy egy teljes falreszekciót (FTDR) mind egynapos ellátás keretében végeztük el. Reggel jött, délután ment a beteg – költséghatékony, kényelmes a betegnek is.

Miért múlt időben beszél erről?

Azért, mert épp most váltottam, 7 évig dolgoztam Churban és 2 hónapja átköltöztem Baselbe. A repülőtér közelsége miatt könnyebben elérem Magyarországot, amihez továbbra is nagyon kötődöm, a családom egy része is otthon él. Itt most 70 százalékos munkaidőben dolgozom, ami lehetőséget ad a Magyarországra történő gyakori utazásra. Itt a munkaadók nagyon rugalmasak, igyekeznek a munkavállaló igényeit is messzemenőleg figyelembe venni, harmadrészt a rendszer a közös gondolkodáson alapszik. A churi munkahelyemen a szakszemélyzet vezetője negyedévente összehívta az endoszkópia dolgozóit, orvosokat és asszisztenseket, megbeszéltük, hogy az elmúlt hónapokban kinek mi volt a problémája, hogyan lehetne a betegutakat jobban szervezni, minden gond, nehézség felszínre került. Utána, a tapasztalatokon okulva a szükséges protokollokat módosítják, leírják, mindenki megkapja írásban, és a következő héttől már ezen elvek szerint dolgozunk.

Milyen az orvosok és a nővérek vagy a szakdolgozók viszonya? Magyarországon még ma is akad arra példa, hogy egyes orvosok még mindig fölé-alá rendelt viszonyt hangsúlyozva kommunikálnak.

Ez itt elképzelhetetlen! Itt a szakdolgozóknak hihetetlen respektjük van. Egyenrangú felek – ez nem is kérdés!

Ha a jelenleg külföldön dolgozó gasztroenterológusokat felkérnék az egészségpolitikai döntéshozók arra, hogy jöjjenek haza, készítsenek egy szakmai programot más országok jó gyakorlatainak figyelembevételével, hajlandóak lennének rá?

Gondolom, ahogy én, úgy kollégáim közül is nagyon sokan kötődnek Magyarországhoz.

Biztos tudnánk hasznos ötletekkel szolgálni. Ebben én csak azt az egy problémát látom, hogy a gasztroenterológia a nagy képből csak egy részlet, egy mozaikdarab. Kérdés, akar-e bárki foglalkozni a nagy egésszel? Talán nem kellene a hagyományos osztályos rendszerhez ragaszkodni – ki kell lépni a megszokott sémákból.

Gondoljunk arra, hogy a gasztroenterológia ma már nem igazán a belgyógyászat, sokkal inkább a sebészet részévé kezd válni, itt számos gasztrofókuszú hasi sebészet jött létre. Új irányokhoz új modellekre lesz szükség. Ha csak egy-két javaslattal élhetnék, én a mátrix jellegű működést és az ambuláns gasztroenterológiai ellátás preferálását tenném a közösbe – ezt vinném haza!

A politika Svájcban mennyire formálja az ellátórendszert?

Semennyire, az orvosszakmai szempontok mellett csak a gazdaságosság fontos tényező.

Az, hogy nemrégiben munkahelyet váltott, az azt feltételezi, hogy nem is gondolkodik abban, esetleg hazajönne. Miért ment el?

Húsz évig egy kórházban dolgoztam, és mindig ugyanazon az ajtón léptem be, és ugyanazon az ajtón jöttem ki. Úgy éreztem, ha még húsz év múlva is ezt fogom csinálni, akkor az biztos elfásultsághoz-kiégéshez vezet. Új kihívást kerestem. Kíváncsi voltam, megállom-e a helyem a világban. Új dolgokat akartam tanulni, amire otthon részben nem volt lehetőség, és ez nem az ottani kollégák vagy főorvosok hibája volt. Amikor idejöttem, elmondtam, milyen technikákat szeretnék még megtanulni. Idővel és pénzzel is támogattak, hisz tudták, hogy a kórház ebből profitálni fog. A churi kórházban minden orvosnak évente tíz munkanapot biztosítanak továbbképzésre, kongresszusi részvételre, és van erre egy bizonyos keretösszeg is – a rendszer ezen a ponton is tervezhető.

Miért pont Svájcot választotta?

Teljesen véletlen volt, beadtam a jelentkezésem Németországba is, Ausztriába és Svájcba is. Svájcból hívtak fel elsőként. Későbbi kollégám/főnököm interjút készített velem telefonon, majd meghívott egy bemutatkozásra. Hat vezető beosztású kolléga interjúztatott reggel 9 és délután 3 között, a szakmai előéletemről és a terveimről kérdeztek. A legvégén a menedzser főigazgatóval egyeztettem. Másnap felhívtak, megállapodtunk. Itt mindig nagyon szabályszerűen, tervezetten mennek a dolgok, először szokatlan volt számomra.

Hiányzott az a kis magyar virtus a rendszerből…

Az elején egy kicsit, de ma már őszintén mondom, egyáltalán nem. Szeretem a szervezettséget, mert biztonságot és kiszámíthatóságot ad.

Az orvosi munkát mennyiben segíti a digitalizáció?

A cél az, hogy papírmentes legyen az ellátórendszeren belüli kommunikáció. Magyarország ezen a téren talán előrébb jár, mint Svájc! Itt nem létezik az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatói Térhez hasonló szisztéma. Mi nem látjuk, hogy egy másik kantoni kórházban mi történt a beteggel, nem látjuk a betegek kiváltott gyógyszereinek listáját stb. A másik érdekesség, hogy a betegek nem kapják kézhez a leleteket. Az orvosok egymás között továbbítják azokat, ha véletlen elmarad, akkor bizony telefonálni kell…

Egyébként a svájci betegek mennyire tudatosak?

Tudatosságnak is lehet nevezni azt, hogy a betegek részletes felvilágosítást várnak a beavatkozások előtt és után. Az ellátási rendszerben erre tervezett idő van. Itt erős hagyománya van a másodvélemény-kérésnek, ezen senki sem sértődik meg, természetes. Sőt, magam is van, hogy kontrollt kérek a saját szakvéleményemre, ha kell, a terület legelismertebb szakértőjétől.

Szeret Svájcban dolgozni, élni?

Igen, minden adott, a jó munkakörülmények, a szakmai kihívás, az új módszerek tanulásának a lehetősége, magam osztom be az időmet, annyit vállalok, amennyi az adott élethelyzetemnek (jelenleg 70%-os „részmunkaidő”) megfelel. Kiszámítható a rendszer, körülbelül fél évre előre látható az orvosok beosztása. Sőt, 1-2 hétre előre meg tudom nézni, hogy egy adott napon 8 óra 10 perckor milyen vizsgálatot végzek majd. Ön az interjú közben, egy kérdés kapcsán azt feltételezte, hogy nem is gondolkodom abban, esetleg hazajönnék.

Kétségtelen, jelenleg nem tervezem, de nem is zárom ki ennek a lehetőségét. A lányom orvosnak készül, magyarországi egyetemre jár, örülnék, ha otthon dolgozna. Fontos, hogy ismerje a magyar rendszert, mély víz – sok hasznos tapasztalatot szerezhet! A feleségem is Magyarországon él, a fiam Zürichben tanul gazdasági jogot. Egy külföldi munkavállalás nem csak a személyes karrierre, a családra nézve is sok rizikót hordoz. Nekünk kompromisszumok mentén, de sikerült egy olyan modellt felállítani, ami mindenki számára elfogadható – Svájc és a magyarországi kötődés biztos alapot teremt ehhez.