A #GUTHEALTH ez évi első lapszámában Hegyi Péterrel készítettünk interjút, a generációváltás kapcsán az utánpótlás-nevelésről beszélgettünk. Ennek apropóján professzor úr felhívta a figyelmet a transzlációs medicina hazai eredményeire, példaként említette az ön által vezetett osztályt.

Hegyi professzor úrral mindketten a Szegedi Egyetemen dolgoztunk, és személyesen is jól ismerjük egymást. Tulajdonképpen részben ennek is köszönhető, hogy elköteleződtem a transzlációs medicina székesfehérvári meghonosítása iránt. Ez a fajta szemlélet alapvetően gyorsan érezhető, minőségi javulást eredményez a betegellátásban, így az intézmény vezetőit sem volt nehéz magam mellé állítani. Mivel a betegellátást szigorúan protokollok mentén végezzük, vagyis minden beteget ugyanazon metódus alapján látunk el, így jó minőségű adatokat kapunk, ezáltal sokkal könnyebb reflektálni a betegágy mellett keletkező problémák kezelésére.

Vagyis adatalapú döntésekre alapozzák a terápiát.

Igen, ez viszont azt jelenti, hogy óriási mennyiségű adathalmaz keletkezik a tevékenységünk nyomán, amit elemezni kell, de a klinikusoknak – főleg egy ilyen óriási, közel félmillió lakos ellátásáért felelős intézményben – nem nagyon marad idejük erre, és valljuk be, nem is nagyon értünk hozzá. A transzlációs medicina mára önálló tudománnyá vált.

Ma már ott tartunk, nem csak elméletben, az eredményeink gyors visszacsatolásával gyakorlatban is tudunk változtatni az ellátás minőségén, hatékonyságán.

A Pécsi Tudományegyetemmel kiváló az együttműködésünk, ennek keretén belül delegálnak hozzánk bizonyos időre egy-egy PhD-hallgatót, aki felügyeli a folyamatot, hogy protokollok mentén, szabályszerű legyen az ellátás minden mozzanata, ő felel az adatok minőségéért is. Speciálisan képzett adminisztrátoraink – akiket szintén az egyetemi kutatási projektek finanszíroznak – rögzítik a regiszterekbe az adatokat nagyon szigorú adatkezelési szabályok szerint. Az egyetemen mindezekből prospektív, jó minőségű vizsgálati eredmények születnek, főként a tudás szempontjából szürke zónába tartozó területekre koncentrálunk.

Szürke zóna – mondana egy pár példát?

Fiatalkoromban volt egy tanárom, aki azt mondta nekem: ha a vizitek során naponta nem találok legalább egy olyan problémát, amire nincs válasz a tankönyvekben, akkor nem jól végzem a munkámat. Az egyetemi előadásokon én is idézem a jövő nemzedék számára az elméletét, ha nem is mindennap, de ha hetente nem szembesülünk megválaszolhatatlan kérdésekkel, akkor nem jól végezzük a munkánkat. Ezekre a gyakran a szürke zónába eső felvetésekre a szakirodalom többnyire ellentmondó válaszokat ad.

Viszont ha ezzel szembesülünk, akkor metaanalízissel elemezve az irodalmi adatokat, készíthetünk egy prospektív vizsgálati protokollt és így nagyon következetesen, kizárólag ennek mentén kezelve a betegeket megtaláljuk az adatokon, tényeken alapuló válaszokat.

Hegyi professzor által bevezetett és kiépített modell rendkívül demokratikus, bárkinek lehet ötlete, bárhol felvetődhet egy gondolat, a protokoll kidolgozásához segítséget kap az egyetemtől. Tulajdonképpen a betegregiszterek kialakításával Magyarország számos kórházában elindult egy együttműködés, ami jelenleg két transzlációs központtá fejlődött, a Heim Pál Gyermekkórházban és nálunk, Székesfehérváron a Fejér Megyei Szent György Egyetemi Oktató Kórház gasztroenterológiai belgyógyászati osztályán.

Székesfehérváron hány transzlációs projekt fut, milyen területeket érint a gasztroenterológiai osztályon?

 Az általam vezetett osztályon az akut hasnyálmirigy-gyulladásos betegség különböző, például táplálásterápiájára indultak vizsgálatok. Az endoszkópos ellátáson belül az epeúti betegségekre fókuszálunk, a májbetegek és a lisztérzékenyek terápiájára, továbbá a nyelőcsőbetegségekre, a nyelőcsődaganatokra és a nyelőcső bizonyos működési zavaraira. Természetesen a koronavírus-járvány kapcsán a Covid-19 vírusfertőzött betegek klinikai vizsgálatába is bekapcsolódtunk. A nagyon súlyos koronavírus-fertőzött betegek plazmakezelésével kapcsolatban zajlik jelenleg egy együttműködés a budapesti egyetemmel.

Professzor úr, mekkora pluszenergia-befektetést igényel ezeknek a projekteknek a menedzselése ö ntől?

 Ha mindent magamnak kellene elő- és elkészíteni, az sokkal, de sokkal több időt és energiát vinne el. Az együttműködéssel csak nyerek, munkaerőt, időt és energiát egyaránt. Azok a fiatal munkatársaim, akik specializálódnak egy-egy feladatra, bekapcsolódnak egy-egy klinikai vizsgálatba, egyúttal integrálódnak az egyetem rendszerébe is. Időnként átbeszéljük, hogy halad a projekt, de ennél többet nem kell ezzel foglalkoznom, az egyetemen a projektgazdák koordinálják a munkát. Minden szempontból nyertünk ezzel.

Akkor beszéljünk az eredményekről…

A legfontosabb, hogy a régi reflexek, a beidegződések ezzel a szemlélettel korrigálhatók, a betegutak, a betegirányítás egyértelműbbé és világosabbá válik – számomra ez döntő jelentőségű!

Megdőlt az a régi, a napi gyakorlatba beivódott rutin is, hogy a megemelkedett CRP alapján minden esetben antibiotikumot kell alkalmazni! Kiderült: a betegek enélkül is nagyon jól gyógyulnak, és megerősítést nyert az, amit eddig is tudtunk, csak nem hittünk benne, hogy a CRP-emelkedettség magának a hasnyálmirigy-gyulladásnak a következménye, és nem a bakteriális fertőződésnek. 70%-kal csökkenteni tudtuk ezekben a betegekben az antibiotikum-felhasználást. Megdőlt az a hiedelem is, hogy hasnyálmirigy-gyulladás esetén koplaltatni kell az érintetteket, nagyon jól tolerálják a szondán keresztül bevitt ételt, a személyre szabott diéta következtében hamarabb haza tudjuk engedni a betegeinket. Átlagosan egy nappal tudtuk csökkenteni a hasnyálmirigy-gyulladásos betegek ápolási időtartamát. Vagyis csökken az adott betegségre vonatkozó átlagos ápolási idő, így növelni tudjuk a betegforgalmat, és spórolunk a gyógyszerköltségeken is. Az már a főigazgatónk számára is kézzelfogható, értékelhető és különösen tetsző eredmény volt, hogy egyévnyi vizsgálat után az akut hasnyálmirigy-gyulladásos betegek esetében kimutathatóan csökkent az antibiotikum-fogyasztás.

Napjaink megkerülhetetlen témája a digitalizáció, kérdés: hogy lehet az ebben rejlő lehetőségeket maximalizálni.

Kizárólag tudományos értékek, szakmai szempontok mentén gyűjtött adatokra épülő döntéshozatal – ez a kulcs. A transzlációs medicina egyértelműen a regiszterekről, vagyis a megbízható adatbázisokról szól. A betegellátás adminisztrálására hivatott medikai rendszerekben a finanszírozási szempontok miatt torzulnak az adatok, így ez az eszköz számunkra nem megfelelő.

Ez duplikált adatrögzítést jelent a hétköznapok során?

Igen, ez így van, és ezért kell erre dedikált személyzetet biztosítani a munkához. Az egyetem által delegált PhD-hallgató állandóan monitorozza a folyamatokat, ha kell, akkor odamegy a beteghez, és felteszi azokat a kiegészítő kérdéseket, amik értékelhetővé teszik az adott beteg ellátását. Egy idő után eljutunk oda is, hogy a különféle ellátóhelyek tevékenységének eredményességét jelző adatok összehasonlíthatóvá válnak. A transzparencia segíti a biztonságos betegellátás folyamatának, gyakorlatának kialakulását is. A komplikált és/vagy drága terápiák centrumai kijelölhetők, tapasztalat, tudás és eredményesség alapján. Nekünk most az a feladatunk, hogy az egy-egy vizsgálat alapján a rendelkezésünkre álló tudományosan bizonyított információkat közöljük, a hasnyálmirigy-betegségek vonatkozásában publikáltuk az Orvosi Hetilap 2015 februári számában azokat a guideline-okat, amelyek mentén ma a betegeinket ellátjuk. Nem kötelező érvényű, de szerintem másképp nem lehet, nem érdemes ezt a terápiát folytatni.

A szürke zónáról jutott eszembe, mit gondol, az elkövetkezendő 10 éven belül a gasztroenterológia terén mitől várhatunk áttörést?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, számomra a jövő egy ennél jóval rövidebb időtávon belül is beláthatatlan. Az egyik legizgalmasabb, talán a „legforróbb pont” a gasztroenterológiában, az a velünk élő baktériumok, vagyis a mikrobiom szerepe a betegségek kialakulásban – az ez irányú kutatásoknak szerintem elsősorban a funkcionális betegségek körében lesz óriási jelentősége. Amikor még egyetemre jártam, Varró professzor úr úgy vélte: a gyulladásos bélbetegségek tulajdonképpen pszichoszomatikus betegségek. Azóta nagyon sok minden kiderült ezzel kapcsolatban, és most azt gondoljuk, igen, a pszichés behatásoknak van szerepük a betegségek aktiválódásában, de azért ez messze nem pszichoszomatikus úton, módon keletkező betegség.

A mai tudásunk alapján azt feltételezzük, hogy a funkcionális bélbetegek valahol a pszichiátria és a belgyógyászat határán mozognak, de egészen biztos vagyok benne, hogy öt−tíz éves távlatban kiderülnek majd azok a biokémiai mechanizmusok, amelyek a velünk, a beleinkben, a tápcsatornában élő baktériumok és az emberi szervezet közötti kölcsönhatás következtében vezetnek a panaszokhoz. A diagnosztikától, főként az endoszkópos technológia, a digitalizált képfeldolgozás fejlődésétől, az ún. deep learningtől várok még nagyon sokat, és biztos vagyok benne, hogy a genetika is jelentős áttörést eredményez majd.

A tudomány fejlődése elképesztő, egyetemistaként soha nem gondoltam volna, hogy a gyógyításhoz nélkülözhetetlen információk elérése ilyen könnyűvé válik. Fiatalkoromban, amikor egy problémával találkoztam, elolvastam a tankönyvet, utána elmentem a könyvtárba, keresgéltem a szakkönyvekben, újságokban. Adott esetben kikértünk egy cikket például egy londoni könyvtárból, jó, ha két hónap múlva megérkezett…

El nem tudtam volna képzelni, hogy 60 éves koromban odaülök a számítógép elé vagy kezembe veszem a telefonom, beírom a kulcsszavakat, és perceken belül bármilyen cikket, tanulmányt elolvashatok.

Vagy gondoljon az endoszkópok megjelenésére, óriási előrelépést jelentett a betegek gyógyításában, de említhetném a CT-t, az MR-t, elképesztő, ma mennyivel biztonságosabban tudjuk diagnosztizálni a betegségeket, fantasztikus világban élhetünk! A gasztroenterológia az orvostudományon belül mindig egy nagyon innovatív terület volt. Semmiképp nem akarom a beszélgetésünk végén elrontani a hangulatot, ám muszáj egy ellentmondásra felhívnom a figyelmet. Az, hogy a diagnosztika fejlődése szinte korlátlan lehetőségeket biztosít számunkra, bizonyos értelemben figyelmetlenné is tesz bennünket. Főként a fiatalok esetében tapasztalom, hogy az orvosi kérdések egyre inkább technikai kérdéssé transzformálódnak. Ha fáj a hasa betegnek, akkor hipp-hopp csinálunk egy CT-t, abból egyértelműnek tűnhet a diagnózis.

Sokan nem szakítanak időt arra, hogy meghallgassák, kikérdezzék pácienseiket, foglalkozzanak az emberrel. El sem gondolkodnak azon, vajon mi vezetett el idáig, hogyan rehabilitáljuk a betegeinket – ez valahogy mostanában keveseket érdekel. A fiatalok zöme mindig egy óriási problémát akar megoldani, ha lehet, nagyon gyorsan, azonnal katéterezni, endoszkopizálni akarnak. Ám az így kapott lelet nem minden esetben ad valós választ a beteg valódi problémáira.  Nem csak endoszkopizálni kell tudni, nem csak abban kell bizonyosnak lenni, hogyan kell betenni egy csövet, hogy kell laparoszkóppal operálni – ennél jóval szélesebb spektrumon is látni, „érezni” kell a betegeinket.

A mai rendszerben nem foglalkozunk eleget azzal, hogy mi vezetett oda, hogy egy beavatkozás elvégzését szükségessé teszi egy betegben, és az sem mindig világos, hogy mi lesz a sorsuk majd azt követően. Éppen ezért a prevenciót és a rehabilitációt állítottuk a következő évben a Magyar Belgyógyász Társaság Dunántúli Szekciója által szervezett konferencia fókuszába.