A felvetés kapcsán Papp János professzor úrnak az első pillanatban il Magnifico jutott eszébe, a művészetek firenzei gazdagsága, de a második gondolata rögtön a Nyugat irodalmi tevékenysége, és persze sok más olyan pezsgés, amely egy adott kor művészetét, tudományát jellemezte. „Volt-e, van-e a magyar gasztroenterológiában aranykor, és ha volt, akkor ezt hogyan definiálom, hogyan magyarázom? Gondolhatok arra, hogy mikor álltunk (legalábbis bizonyos vonatkozásokban) legközelebb a nemzetközi színvonalhoz, élvonalhoz? Friedrich László a múlt század közepén több ezer gasztroszkópiát végzett az akkori félmerev gasztroszkóppal, és kétségkívül tudományos tevékenységével közel járt (vagy elérte, vezette) az akkori európai színvonalhoz. Ő azonban ebben a tekintetben magányos volt, ami semmit nem von le érdemeiből, de szerintem tevékenysége nem jelentett fénykort, aranykort a gasztroenterológiában.”
A hőskorról…
Simon László és Figus I. Albert Jászberényben a ’70-es évek végén számos más gasztroenterológiai/endoszkópos kutatás mellett a gyomorban mucosectomiát végeztek. Itthon nem volt azonnal követőjük, de munkájuk, mint egy katalizátor, beindította az endoszkópos kutatást. Részt vettek a nemzetközi tudományos közéletben a külföldi kollégák egyenrangú partnereként. Egymás után alakultak meg gasztroenterológiai centrumok – nem kis részben éppen az ő példájuk nyomán – állítja Papp János professzor úr. A szegedi, pécsi, budapesti, szombathelyi, miskolci, győri gasztroenterológusok pezsgő tudományos életet teremtettek, elnézést kér – teszi hozzá –, ha valamelyik központot kihagyta volna! Úgy véli, hogy a szakma szempontjából ez valóban aranykor volt! Emlékezzünk vissza: Sáfrány László 1969-ben végezte az első ERCP-t Magyarországon, és olyannyira a nemzetközi élvonalban volt, hogy őt hívták az USA-ba egy kormányzó epeúti köveinek eltávolítására és Egyiptomba egy múmia vizsgálatára is. Munkája – és persze az ERCP, az operatív epeúti endoszkópia módszere – olyan tudományos lavinát indított el, amely máig is nyomot hagy. Az operatív epeúti endoszkópia megalakulása, a pankreatológia morfológiai megközelítése világszerte, így nálunk is a gasztroenterológia jelentős fellendülését eredményezte – személyektől függetlenül is. Ezt az időszakot is (az 1970-es évek) aranykornak tartja dr. Papp János tanár úr. Majd hozzáteszi: dr. Tulassay Zsolt egy új gasztroenterológiai klinika megszervezésével ugyancsak felzárkózott az európai tudomány élvonalához. Személye Magyarországot képviselhette a nemzetközi gasztroenterológiai szervezetekben – nem csupán az endoszkópia tekintetében. Az ő iskolájából a jelen meghatározó vezető gasztroenterológusai nőttek ki.
Azok a híres “aligai” nagygyűlések!
Ám egy másik szempont felől közelítve is mérlegelhető a kérdés – állítja –, aranykorként tekinthetünk arra az időszakra is, amikor a hazai tudományos közéletben rendkívül népszerű volt ez a szakterület, ekkor „született” a legtöbb szekció, arányaiban ekkor növekedett meg jelentősen a Magyar Gasztroenterológiai Társaság taglétszáma. Úgy véli, az volt az emlékezetes „aligai nagygyűlések korszaka is”, persze – teszi hozzá – lehet, ebben szerepet játszhatott az a tény, hogy Balatonaliga csodálatos helyszín volt, de ennél valószínűleg fontosabb lehetett, hogy ekkorra már kialakultak a nagyobb gasztroenterológiai centrumok, és ezekből számos akkor ifjú, ma már érett korú gasztroenterológus nőtte ki magát. A központok közül is talán a legjelentősebbként a Varró Vince nevével fémjelzett szegedi I. Belklinika említhető – állítja.
Mi most a helyzet? – teszi fel a kérdést a hazai gasztroenterológia egyik legelismertebb szaktekintélye. – Teljesen más időket élünk – mondja Papp professzor úr –, a világ előttünk is nyitva áll! Alig ismer olyan fiatal gasztroenterológust, aki rövidebb-hosszabb időt ne töltött volna valamelyik rangos külföldi intézetben, számukra a mérce az ott tapasztalt munka színvonala. Úgy véli, néhány helyen már adottak a műszerezettség és a személyi feltételei ahhoz, hogy fokozatosan követni tudjuk az európai élvonalat. Nem gondolja, hogy a tudományos közéletben vezető szerepet játszanánk, de nem vagyunk fényévnyi távolságra a világ többi részétől – állítja. Határon belül a súlypontok természetesen idővel eltolódtak, most Szeged és Budapest mellett Debrecen, Székesfehérvár, Kecskemét, Pécs váltak meghatározó gasztroenterológiai „szakmai műhelyekké”, a többiek jelentőségét egy percig sem tagadva.
Hogy teljesít ma a gasztroenterológia?
A Semmelweis Egyetem aktívan dolgozó professzora felvet egy másik szempontot is: mi a helyzet akkor, ha az aranykort a jelenleg endoszkópiát és ultrahangvizsgálatot végző kollégák számában mérjük? Ez alapján feltétlenül az aranykorban élünk – állítja Papp János tanár úr. – Számos olyan gasztroenterológiai – állami és magán – rendelés van, ahol az endoszkópos beavatkozások (akár altatásban is) elérhetőek. Kérdés persze – hívja fel a figyelmet arra –, hogy aranykorként értelmezhető-e az, amikor csak térítés fejében érhetőek el alapvető diagnosztikus módszerek sokak számára?!
Úgy érzi, egy gondolatot megér az a kérdés is, vajon a gasztroenterológia mint gyógyító diszciplína hogyan teljesít ma – jól tudva, hogy ez kicsit más, mint az aranykor kérdése. Az alábbiak a saját becslésén alapulnak, nem támaszkodnak konkrét adatokra, bár erre nyilván lenne lehetőség. A korábbi népbetegség, a peptikus fekély kérdése, ha nem is oldódott meg, de jelentősen javult.
A daganatos betegségek területén kétségtelenül nagy a fejlődés, de ez nem annyira a gasztroenterológiának, mint inkább a radiológia és onkológia fejlődésének köszönhető. A vastagbélrák, az ezzel kapcsolatos szűrés tekintetében azonban mind a nemzetközi elittől, mind pedig a kívánatostól, elvárhatótól le vagyunk maradva. Ez annak ellenére igaz, hogy történtek kormányzati erőfeszítések ennek javítására. A magyar vastagbélrák-incidencia még mindig a világ élmezőnyében van, sajnos! Ám a gasztroenterológusok felvilágosító tevékenysége eredményeként azonban az emberek már kezdik felismerni, hogy a kolorektális rák megelőzésére van lehetőség.
A gyulladásos bélbetegek száma folyamatosan nő, de ez nem magyar sajátság, hanem világtendencia. Kezelésük sokat javult, az ellátásban dolgozó szakorvosok, egészségügyi szakdolgozók jobban képzettek, a korábbinál jelentősen több centrum van, szervezettebb az ellátás. Ebben a magyar gasztroenterológus-társadalomnak (a gyógyszergyárak mellett) jeles szerepe van.
A gasztroenterológus szakorvos elérhetősége – ha a magánszektort is figyelembe veszi – bizonyosan sokkal jobb, mint évekkel ezelőtt.
A végére pedig egy kizárólag professzor úr benyomásain alapuló – ám mindenképp örvendetes – állítással zárja gondolatait: a gasztroenterológus szakma, szakképesítés ma valamivel népszerűbb, mint évtizedekkel ezelőtt. A fentieket összegezve, a jelen helyzetet értékelve úgy véli: ma nem beszélhetünk aranykorról, de úgy véli, hogy a fejlődés ígéretes fázisában vagyunk.