– Beszélgetésünkkor hét hónapja áll a FIGAMU élén. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott az elmúlt időszakban?

– Az előző elnök, dr. Bor Renáta mellett három évig a FIGAMU titkára voltam. A vezetőségben abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy valóban megvalósul a munkamegosztás, ami még inkább igaz az elnök-titkár párosára. Így a jelenlegi pozícióval járó teendők már nem ismeretlenek számomra, annyi a különbség, hogy titkárként több adminisztratív teendőm volt, mint most. Hálás vagyok, hogy olyan emberekkel dolgozhatok együtt, akikkel valóban öröm a közös munka. A jelenlegi titkár, dr. Lovász Barbara szintén remek partner, így abszolút szerencsésnek érzem magam ebben a pozícióban. Talán annyi változott, hogy most egy kicsit nagyobb a reflektorfény rajtam, míg korábban, amikor nem én voltam az elnök, csendesen dolgozhattam a háttérben. Nagy megtiszteltetés, hogy időközben az MGT vezetősége is tagjai közé választott, és hogy a Tudományos Bizottságnak évek óta tagja lehetek. Ezzel lehetőségem van feltérképezni és összehangolni, valamint szorosabbra fűzni a két társaság kapcsolódási pontjait. A FIGAMU elnökeként két év áll rendelkezésemre arra, hogy lehetőség szerint mindezt továbbadjam – az előző elnök megválasztásakor ugyanis a FIGAMU vezetősége új, technikai jellegű döntést hozott. Úgy gondoltuk, hogy a Magyar Gasztroenterológiai Társaság szekciójaként valóban indokolt és helyes a pozíciót életkorhoz és időtartamhoz kötni, így mostantól legfeljebb két éven keresztül lehet valaki a társaság elnöke, az életkort pedig negyven évben határoztuk meg. Ezt már korábban is terveztük, ám a koronavírus-járvány némileg átírta a terveinket, így az előző elnök három évig töltötte be a pozíciót, mint annak idején a legtapasztaltabb vezetőségi tag.

– Az elnöki pozícióval kapott egy fehér lapot, melyre felvázolhatta a FIGAMU stratégiáját. Mik voltak, mik a konkrét tervei?

– A FIGAMU alapvető hagyománya a fiatalok támogatása, cél az, hogy tagjaink eljuthassanak konferenciákra, gyakorlati továbbképzésekre. Az éves kongresszus alapvető sarokköve, hogy a mindennapi gyakorlatból származó, az aktuális fő témákhoz kapcsolódó érdekes esetek kerülnek bemutatásra a fiatalok által. Ez az alkalom kiváló lehetőséget kínál arra, hogy a résztvevők – akár klinikusok, akár területi kórházakból érkeznek, függetlenül attól, hogy korábban kutattak-e – megtapasztalják, milyen egy tudományos konferencián szerepelni, diszkusszió során kérdésekre válaszolni vagy emberek előtt beszélni, prezentálni. A konferencia-részvétel és továbbképzések támogatása tehát alapvető, és ez a hagyomány mindenképpen megmarad.

Az elmúlt időszakban jelentős hangsúlyt fektettem és fektettünk a multi- és interdiszciplinaritás megvalósítására. A sebészekkel való együttműködés már régóta hagyomány, de igyekszünk új szakterületeket és irányokat is beépíteni. Például a fiatal onkológusokkal közösen szervezett szekciónk új formátuma, az „onkoteam” olyannyira sikeres és hatékony volt, hogy ezt azóta beépítettük a kongresszus szerkezetébe, és a programot is ennek megfelelően igyekszünk kialakítani. Ez a gyakorlatban is fontos, multidiszciplináristeam-modellt valósít meg, ahol különböző szakterületek szakemberei – például radiológusok, onkológusok, sebészek, gasztroenterológusok, intervenciós radiológusok, patológusok és esetenként nukleármedicinológusok – közösen hoznak döntést a betegekkel kapcsolatban.

Tovább nyitottunk más szakterületek felé is: a fiatal onkológusok mellett meghívtuk a fiatal radiológusokat, és nyitottunk a háziorvosok felé is, akiket különösen fontosnak tartok a betegellátás soráni együttműködésben, ezért akkreditáltattuk a konferenciánkat számukra is. Ennek eredményeként például 2024-ben már néhány, alapellátásban dolgozó fiatal kollégánk is részt vett a konferencián, sőt a Hands-on programon is, ahol lehetőségük nyílt kipróbálni a különböző endoszkópokat, technikákat. Továbbra is célom, hogy ezeket az irányokat bővítsük, és még több szakmát vonjunk be a közös munkába.

Dolgozunk azon is, hogy a nemzetközi tudományos közéletben aktívabban részt vegyünk. Dr. Golovics Petra, a UEG (Európai Gasztroenterológiai Társaság) fiatal szekciójának tagjaként fontos szerepet vállal ebben. Emellett a szomszédos országok fiatal gasztroenterológusaival is igyekszünk aktív kapcsolatot kiépíteni; ebben Hritz István tanár úr is nagy segítségünkre volt, aki révén sikerült nemzetközileg nyitnunk például a fiatal horvát gasztroenterológusok felé. Szeretném kiemelni az MGT-vel való szoros együttműködés jelentőségét, a vezetőségünk tagjai aktívan részt vesznek a különféle bizottságok munkájában, ez pedig lehetővé teszi, hogy a FIGAMU még hatékonyabban képviselje a fiatalok érdekeit.

– A FIGAMU-t megalapító, jelenleg osztály- vagy akár klinikavezetőként dolgozó szakemberek mélyen kötődnek a szervezethez, és érzelmileg is szoros kapcsolatot ápolnak vele, mintha saját gyermekük lenne. Érzik az ebből fakadó felelősséget?

– Természetesen. Sok visszajelzést és megkeresést kapunk, és az MGT vezetőségi ülésein is gyakran kerül szóba a FIGAMU mint lehetőség és platform. Valóban úgy tűnik, az expertjeink, mentoraink és példaképeink számára is fontos, hogy létezünk, és ez minket is motivál. A generációs változások pedig arra ösztönöznek bennünket, hogy a már meglévő pozitívumok és hagyományok mentén olyan új irányokat találjunk, amelyek alkalmazkodnak az új igényekhez, és az egyre több kihívással teli világban is megállják a helyüket. Szeretnénk megőrizni a FIGAMU családias jellegét, a bajtársiasságot és a közösségi élményt, ami a szervezet alapját képezi.

Beszélgetés dr. Bajor Judittal, a FIGAMU alapítójával, „édesanyjával”

– Mit tehetnek, tesznek azért, hogy vonzóvá tegyék a szakterület-választás előtt álló orvosok számára a gasztroenterológiát?

– A gasztroenterológia szépsége – és egyben a kihívása – abban rejlik, hogy sokrétű és speciális képességeket igényel. Egyrészt az eszközös vizsgálatok megkövetelik a kézügyesség fejlesztését, lenyűgöző, hogy olyan betegségek, amelyek néhány évtizede még csak sebészeti úton, nagy hasi műtétekkel voltak kezelhetők, ma már minimálisan invazív módon, preformált járatokon keresztül – a tápcsatornán át – gyógyíthatók. Emellett a gasztroenterológia intellektuális kihívást is jelent azok számára, akik élvezik az orvosi talányok megoldását, szeretik „dr. House-szerűen” feltárni a problémák mögött rejlő okokat; a gasztroenterológia számukra valódi izgalmakat és szakmai sikereket nyújthat. Látni kell az összefüggéseket, holisztikus szemléletet igényel. Ez megőrzi az orvoslásnak azt a majdhogynem hippokratészi szépségét, ami miatt szerintem érdemes erre a pályára lépni. Mi megoldó emberek vagyunk! Az orvostudományban ritka az, hogy egy problémát teljesen „megoldunk”: sok mindent kezelni tudunk csupán. Gyógyítani, végleges megoldást nyújtani csak kevés esetben lehetséges, ilyen például az infektológia, ahol a bakteriális fertőzések antibiotikummal gyógyíthatóak. A gasztroenterológia ebből a szempontból is különleges. A mi kezünkben van egy olyan tudás és eszköztár, amellyel nemcsak kezelni, hanem bizonyos esetekben valóban gyógyítani is tudunk. Ez adja ennek a szakterületnek az egyedi varázsát és vonzerejét. Ráadásul a szakterület rendkívül szerteágazó: a tápcsatorna különböző szakaszai egy-egy önálló szubdiszciplínát képviselnek, amelyek ma már önálló területekként is meghatározóak.

– Mit gondol, a betegedukáció terén van-e feladata, felelőssége a FIGAMU-nak?

– Rendkívül lényeges kérdés. Véleményem szerint igen, az viszont nem mindegy, hogy ezt közvetlenül végezzük-e, vagy inkább az általunk elért, reményeink szerint a segítségünkkel formált fiatalok végzik el ezt a munkát a betegágy mellett vagy az ambulanciákon.

– De nem mindenki jut el időben az ambulanciára. Pont ez a probléma, hogy sokszor az emberek csak akkor fordulnak orvoshoz, amikor már súlyos tüneteik vannak. Nemcsak a betegekhez kellene beszélniük, hanem az egészségesnek tűnőket is meg kellene szólítani.

– Az egészségnevelés alapja szerintem a családban és az óvodában kezdődik.

– Igen, ez igaz, de sok múlik azon is, hogy milyen környezetbe születik valaki.

– Valóban. A FIGAMU szerepvállalása kapcsán felmerül a kérdés, hogy van-e társadalmi szemléletformáló ereje. Én azt gondolom, hogy van. Első lépésként az is óriási eredmény, ha a területen, nem centrumokban vagy magas progresszivitási szinten dolgozó fiatalokhoz közelebb tudjuk hozni a nemzetközi irányelveket és gyakorlatot. Ha ezt sikerül megvalósítani, és ezzel szemléletet formálni, akkor ezek a fiatalok a saját közösségeikben, sejtszinten tudják tovább vinni ezt a hozzáállást. A Covid-pandémia sajnos egy olyan irányt hozott és betonozott be az emberek tudatába, amely távol áll az egészségtudatosságtól: „ne menj orvoshoz, még akkor sem, ha rosszul vagy”. Akkor miért fordulna orvoshoz az, aki egészséges? Miért járna el éppen szűrésre? Ezért lenne kiemelten fontos, hogy már az alapellátás szintjén is erősebb hangsúlyt kapjon az egészségnevelés és a szemléletformálás. Gondoljuk végig, manapság mi kell ahhoz, hogy valaki bejusson a szakellátásba?

– Leginkább csoda, már csak ahhoz is, hogy időpontot kapjon.

– Mivel kezdődik a folyamat?

– Egy beutalóval.

– Pontosan. És ki adja a beutalót?

– A háziorvos.

– Így van. Sajnos sok esetben tapasztaljuk, hogy az alapellátók rendszerben betöltött szerepe nem érvényesül hatékonyan. Emiatt a sürgősségi osztályok gyakran túlterheltek olyan esetekkel, amelyek az alapellátásban is kezelhetők lennének. Gyakori probléma, hogy a betegek szakorvosi kivizsgálásra az alapvető diagnosztikai vizsgálatok – például rutin labor, széklettenyésztés – nélkül érkeznek. Ritkaságszámba megy, ha a beutalóval együtt már valamilyen képalkotó vizsgálati eredményt is hoznak magukkal. Holott a szakmai irányelvek világosan lefektetik az ellátás menetét, azonban ezeket valamiért nem alkalmazzák következetesen. Éppen ezért tűztük ki célul a FIGAMU-val az alapellátásban részt vevők szakmai közösségünkbe való bevonását, segíteni szeretnénk a fiatalokat abban, hogy hatékonyabban tölthessék be kulcsfontosságú szerepüket az egészségügyi ellátás első vonalában – hiszen ez mindannyiunk érdeke! A kapcsolatépítésnek óriási jelentősége és megtartó ereje van. Valljuk be: egy konferencián a szakmai program fontossága mellett az egyik legnagyobb értéket a személyes találkozások és a networking lehetősége jelentik. Egy ilyen eseményen testközelből találkozhatnak olyan expertekkel, akikről azt gondolhatták, hogy megközelíthetetlenek. Ott állnak, megosztják a jól bevált gyakorlataikat – vagy olykor a kevésbé sikeres tapasztalataikat is –, és a kávészünetben lehetőség van velük beszélgetni, kérdéseket feltenni, amelyekre örömmel válaszolnak. Úgy gondolom, hogy ez az, amivel még hozzá tudunk járulni a fiatalok képzéséhez. A hierarchikus rend, a bevett szokások változtatása időigényes, de nem lehetetlen, ezért is alapvető, hogy a FIGAMU továbbra is ösztönözze a nyitottságot és teret biztosítson az együttműködésre a különféle szakterületek képviselői között.

– Beszéljünk egy kicsit a digitalizáció kínálta előnyökről, hisz ez a fiatal generáció számára hatalmas lehetőséget jelent.

– Bár én egy X generációs aggyal rendelkező Y generációs ember vagyok, elnökként tisztában vagyok azzal, hogy nyitnunk kell a közösségi platformok irányába. Ez nemcsak közösségépítésről szól, hanem a szakmai tudásunk megosztásáról is. Bár most is léteznek alkalomszerű, főként a szakvizsgára való felkészülést támogató privát csoportok, ezek nem szervezett formában zajlanak. Ezek a csoportok lehetőséget biztosítanak arra, hogy kötetlen formában és félelem nélkül oszthassunk meg tapasztalatokat, és új módszereket tanuljunk egymástól. Egy személyes példa erre, amikor annak idején egy hasonló „továbbképzés” keretében egy vérzéscsillapításról szóló előadásra készültem. Nem az volt a kérdés, hogy „Pontosan mi szerepel az irányelvben?”, hanem inkább az, hogy „Nálatok ez hogy van? Mi így csináljuk, ti hogyan csináljátok? És melyik a jobb megoldás?”. Az ilyen beszélgetések nemcsak a tudásanyag megosztását teszik lehetővé, hanem hozzájárulnak egy barátságosabb és nyitottabb szakmai közeg megteremtéséhez. Fontos lépés lenne, ha ezekhez az anyagokhoz egy központi, dedikált szerveren keresztül megfelelő jelszóval és azonosítással a képzésben levők hozzáférhetnének. Egy ilyen platform real-time kérdések feltevésére és szakmai diszkussziókra is lehetőséget biztosíthatna, amelyek nélkülözhetetlenek a tudás elmélyítésében és a szakmai fejlődésben. Ehhez jó alapot motivált, már tapasztaltabb fiatal szakorvosok jelenthetnének, akik taníthatnák a náluk fiatalabbakat. Ez egy folytonos tanulási és tapasztalatátadási fórumot hozna létre, amely kiegészítené, de semmiképp sem helyettesítené a hagyományos oktatási rendszert.

– Ha már említette, akkor mit gondol a mentorálás jelentőségéről?

– Szerencsések vagyunk, hiszen Magyarországon, legalábbis a gasztroenterológia terén fantasztikusan képzett és motivált szakemberek állnak előttünk, mellettünk. Ráadásul nemcsak a saját területük kimagasló szakértői, hanem képesek a tudásukat átadni, illetve számos új gondolatot, ötletet generálnak. Az ilyen inspirációk például a tudományos diákkörökben, szakdolgozatok témáiban vagy kutatási projektekben kaphatnak teret. Úgy vélem, az egyetemi képzés, a tudományos diákköri munka és az oktatói kiválóság nagyon magas színvonalú hazánkban, és nemcsak egyetemi oktatókra gondolok, hanem bárkire, aki az oktatásban részt vesz.

A mentorálás legnagyobb kihívása azonban rendszerszintű probléma: a leterheltség. A napi 24 óra egyszerűen nem elegendő, hogy mindent 100%-os szinten végezzünk el, amit ránk bíznak vagy amit vállalunk. Bár a betegellátás elsődleges, a vele járó feladatok gyakran szinte teljesen kiszorítják az oktatást, kutatást és a mentorálást. Ez a helyzet, a szétszabdaltság és a fenyegetettség érzése néha lemeríti az embert – nem a motivációját, hanem az erejét. Ez azonban nem egyéni probléma, hanem a rendszer sajátossága. Ennek ellenére sokan motiváltak maradnak, oktatnak erőn felül. A mentorálás másik fontos aspektusa a mentorválasztás. Úgy gondolom, hogy először mindenkinek meg kell ismernie önmagát: mit igényel, és mi a „szakmai szeretetnyelve”? Egyesek a dicsérő szavakat értékelik, mások inkább konkrét támogatást, például eszközöket, tananyagokat vagy akár személyes időt. A legfontosabb, hogy a mentor odafigyelése érezhető legyen. Ha ezt a figyelmet a mentorált megkapja, az jelentős motivációs erőt adhat neki.

– Önnek mi a szakmai szeretetnyelve?

– Számomra a szavak a legfontosabbak. Ha visszajelzést kapok, például, hogy „jól sikerült”, „ügyes volt”, vagy „jó munkát végeztél”, az nagyon sokat jelent. Emellett az is fontos, ha kikérik a véleményemet vagy segítséget kérnek tőlem. Ez azt mutatja, hogy úgy gondolják, az adott projekt vagy téma kapcsán már olyan szinten vagyok, hogy hozzájárulhatok a sikeréhez, és előrébb vihetem azt. Ez a fajta elismerés és bizalom számomra rendkívül motiváló.

– Térjünk vissza egy kicsit az idő, a túlterheltség és a megosztottság kérdésére. Láthatunk példát arra, hogy vannak országok, ahol ezeket a problémákat hatékonyabban kezelik. Dr. Gecse Krisztina anno egy interjúban mesélte, hogy Hollandiában, ahol dolgozik, dedikált időt biztosítanak a tudományos munkára. Önök figyelik ezeket a modelleket, és esetleg gondolkodnak hasonló megoldások bevezetésén?

– A saját ismeretségi és baráti körömből kiindulva nem kell messzire menni, hogy jó példákat találjunk. Ausztriában és Svájcban például különbséget tesznek a klinikumban dolgozó orvosok és a kutatást végző, PhD-val rendelkező szakemberek között. A munkaterhelésük eltérő: azok, akik kutatással és mentorálással foglalkoznak, kisebb ügyeleti számot kapnak. Bár Magyarországon is igyekeznek figyelembe venni ezt, a gyakorlatban ez nem mindig megvalósítható a munka mennyisége és a munkaerőhiány miatt. Fiatalkoromban azt hallottam, ha megszerzed a PhD-t, az ügyeleti számod csökkenhet. Bár ez elvileg lehetséges, a mindennapi terhelés miatt a betegellátás elviszi az energiák nagy részét, így kevesebb idő és figyelem marad a kutatásra, oktatásra és mentorálásra. Svájcban például heti egy kutatási napot biztosítanak, amikor az orvos kizárólag az érdeklődési területéhez kapcsolódó irodalommal, kutatásokkal és projektekkel foglalkozhat. Ez egy tehermentesített időszak, amikor nem kell az ambuláns betegek ellátásával vagy sürgős hívásokkal foglalkozni. Ez a fajta dedikált idő rendkívül hatékony megoldás. Ez az időmenedzsment más területeken is alkalmazható lenne, például az endoszkópos gyakorlati képzés során. Ha a rezidensek dedikált napokon kizárólag a gyakorlati készségekre összpontosíthatnak, szimulátorokon vagy modelleken tanulhatnak, az jelentősen javítaná a fejlődésüket. Éppen ezért is üdvözítő számomra az MGT Oktatási Bizottsága által életre hívott, idén ősszel indult endoszkópos gyakorlati képzési rendszer. Az első, rezidensi években természetesen fontos megtanulni a betegmenedzsment alapjait, de egy idő után szükséges továbblépni, és ehhez időt, helyet és kereteket kell biztosítani.

– Mitől lesz időnk arra, ami igazán fontos számunkra?

– Attól, hogy képesek vagyunk meghúzni a határainkat, és belátjuk, hogy mi is emberek vagyunk. A minőségi munkához elengedhetetlen, hogy ne – vagy ha szükséges, csak strukturáltan – osszuk meg a figyelmünket egyszerre több irányba. Bár az időmenedzsmentet még nem tanítják az orvosi egyetemen, a mentális egészséggel és a kiégés megelőzésével kapcsolatos képzések már megjelentek. Elsősorban azonban az önismeret és az énhatárok felállítása alapvető fontosságú. Tudnunk kell, meddig tudunk magas színvonalon teljesíteni, és mikor érünk el arra a pontra, ahol már túlterheljük magunkat, és így produktivitásunk csökken. Mert bár mennyiségileg több munkát elvégezhetünk, ha túl sokat vállalunk, az a minőség rovására mehet. Szerencsére az Y és az utána jövő generáció tudatosabban húzza meg a határokat. Az orvosi munkánkban folyamatos reflexió van jelen: kezelek egy beteget, ajánlok egy terápiát, majd kontrollvizsgálaton értékelem az eredményt. Ez a fajta reflexió remélhetőleg kiterjed önmagunkra is. Néha meg kell állni, és elgondolkodni: az a helyzet, amiben vagyok, a tapasztalataim, az engem ért hatások előre vittek vagy hátráltattak? Merre tartok? A fiatalok közül egyre többen fordítanak figyelmet a mentális egészségükre, amely magában foglalja önmagunk megismerését és a határaink felismerését. Természetesen nem azt mondom, hogy a határokat soha nem kell átlépni. Ha nem léptem volna át a saját határaimat, most nem beszélgetnénk itt. De fontos, hogy egészséges egyensúlyt alakítsunk ki. Ez a kulcsa mindennek.