Mint a filmeken…

Vélhetően soha nem készült felmérés arról, hogy a népszerű orvosi sorozatok idealizált mentori kapcsolatai hány fiatal számára jelentettek inspirációt a hivatás választáshoz. Mégis, e sorozatok sikere jól mutatja, hogy a személyes kapcsolatok jelentőségére építő történetek képesek magukkal ragadni a nézőket, vonzóvá téve számukra ezt a pályát. Gondoljunk csak a Grace klinika (Grey’s Anatomy) ikonikus alakjaira: Meredith Grey és mentora, Richard Webber, vagy Cristina Yang és Miranda Bailey kapcsolatára. Ezek a párosok nem csupán szakmai köteléket ápolnak, hanem mély, érzelmi töltetű viszony fűzi őket egymáshoz, amely romantikus és drámai színekkel árnyalja a mentorálás fogalmát. A rezidens (The Resident) című sorozatban Conrad Hawkins, a vezető rezidens, szigorú, de támogató mentor, aki folyamatos kihívások elé állítja a fiatal orvosokat, önálló gondolkodásra és saját ítélőképességükbe vetett hitre ösztönözve őket. A New Amsterdamban nemcsak a tapasztaltabb orvosok segítik a fiatalabbakat, hanem az orvosigazgató és más vezetők is közvetlen kapcsolatban állnak a teljes személyzettel. Az emberközpontúság ebben a történetben is meghatározó: Max Goodwin és Helen Sharpe a betegek iránti elkötelezettséget és az orvosi etika fontosságát hangsúlyozzák, ezzel inspirálva a fiatal doktorokat az empatikus, etikus hozzáállásra. De ne feledkezzünk meg az ikonikus Dr. House sorozatról sem, mely ugyan nem a hagyományos értelemben vett mentor-mentorált kapcsolaton alapszik, de House karaktere kivételes szakértelmével és provokatív stílusával inspirálja kollégáit, gyakran kényelmetlen helyzetek elé állítva, sőt akár meg is szégyenítve és ezzel ösztönözve őket a fejlődésre és az elmélyült gondolkodásra.

A valóságban…

Talán azt mondani sem kell, hogy ezek a filmsorozatok idealizált képet festenek a mentorálásról, a képernyőn az idősebb és tapasztalt orvosok gyakran rendkívüli időt és energiát fektetnek tanítványaikba. A sikeres forgatókönyvek alapja az állandó feszültségkeltés, így a nézőnek könnyen úgy tűnhet, mintha a mentor szerepe az lenne, hogy tanítványa határait feszegetve, szélsőséges helyzetekbe sodorja. A valóságban azonban a mentorálás célja a támogatás és az iránymutatás, egy olyan hosszú távú folyamat, amely segíthet a karrierépítésben, a szakmai fejlődésben, az értékrend kialakításában vagy akár etikai dilemmák mérlegelésében is.

Manapság, amikor a digitalizációnak köszönhetően a magánéletben és a tudományos-szakmai világban is könnyedén lehet kapcsolatokat építeni, és az online képzések bőségesen kínálnak tudásanyagot oktatóvideók, prezentációk, élő közvetítések és webináriumok formájában, a hagyományos orvos-mentor és mentorált közötti kapcsolat – amely rendszeres, formális személyes találkozásokra és időnkénti telefonbeszélgetésekre épül – már-már furcsának tűnhet. Felmerül a kérdés: van-e még létjogosultsága napjainkban egy „hagyományos”, őszinteségen és bizalmon alapuló, személyes támogató kapcsolatnak?

Igen, nem, talán?

Dr. Palatka Károly, a Debreceni Egyetem Gasztroenterológiai Klinikájának docense, pályafutása során számos tehetséges szakorvos fejlődését támogatta, és elkötelezetten hisz a mentorálás jelentőségében. Úgy véli, az információ könnyebb elérhetősége paradox módon felértékeli a mentor szerepét. Miközben a fiatal szakemberek rengeteg információhoz férnek hozzá, ez a tudáshalmaz gyakran szűretlen és nehezen értelmezhető, a mentor segíti a fiatal szakembereket a kritikai gondolkodás fejlesztésében és az önálló döntéshozatalban.

A mentorálás különösen fontos a gasztroenterológia területén, ahol az elméleti és gyakorlati készségek személyes továbbadása nélkülözhetetlen a szakma magas színvonalú műveléséhez – emeli ki prof. Dr. Molnár Tamás, a Szegedi Tudományegyetem tudományos dékán-helyettese, az MGT Tudományos Bizottságának elnöke. Az online tér valóban új lehetőségeket nyitott a tanulásban – mondja –, valóban ma már szinte korlátlan mennyiségű információ érhető el, ugyanakkor bizonyos, elsősorban manuális alapú eljárásokat, differenciáldiagnosztikai szintetizáló képességeket nem lehet kizárólag felvételek révén elsajátítani.

A műtéti beavatkozások leginkább a tánctanuláshoz hasonlíthatók – jegyzi meg Molnár Tamás professzor, akinek egy tánctanár ismerőse mesélte: tanítványa boldogan eldicsekedett azzal, hogy megtanult egy új figurát egy videóból. Amikor azonban a tanár megkérdezte, melyik sztenderd tánchoz tartozott a koreográfia, a válasz ennyi volt: „Nem tudom, de jól nézett ki!” Az orvosi manuális technikák esetében hasonló a helyzet: a képek, videók alapján egy-egy lépés/fogás elsajátítható ugyan, de a valódi szakértelemhez a gyakorlat és a személyes tapasztalatszerzés elengedhetetlen. A digitális tér nyújtotta előnyök nem helyettesíthetik azt a holisztikus szemléletet, amely csak személyes kapcsolatokon keresztül adható tovább – még a mesterséges intelligencia korszakában is!

Mesterek: a tudás önzetlen, nagylelkű átadása

Dr. Hritz István, a Semmelweis Egyetem Sebészeti, Transzplantációs és Gasztroenterológiai Klinika Intervenciós Gasztroenterológiai Tanszékének tanszékvezető egyetemi docense szerint az elmúlt években jelentősen megváltozott a mentorálás folyamata, és nem csupán az online tér adta lehetőségek miatt. Egyrészt a világ felgyorsult, másrészt a „régi rendszerben” – amikor az orvosok fizetése messze elmaradt a mai szinttől – a tudás nemcsak hatalmat, hanem jelentős anyagi előnyt is biztosított. Ennek következtében sokan vonakodtak megosztani szakmai ismereteiket másokkal, szerencsére ez ma már az idő közben mentori szerepre érett oktatói rétegre egyáltalán nem jellemző. Hritz István szerint két-három évtizeddel ezelőtt némi „agresszivitás”, kitartó, szívós jelenlét kellett ahhoz, hogy főleg az operatív szakmákban valaki tudást szerezzen, előrébb léphessen. A tekintélyelvű, poroszos egészségügyi rendszerben a frissen végzett orvosok közül csak kevesen mertek ellenszegülni, a hierarchia szinte érinthetetlen volt. A fiatalok gyakran úgy érezték, hogy nincs mozgásterük, ha a főnökük vagy mentoruk más utat javasolt számukra.

Az a vágy, hogy valaki saját döntései révén alakítsa karrierjét, ma egyre meghatározóbb motivációs tényező. Ennek eredményeként napjainkban, ha nem is minden esetben, de egyre gyakoribb, hogy a mentorált maga választja meg mentorát. A Z generáció tagjai ebben különösen kiemelkednek: sokkal tudatosabbak, határozottabban fogalmazzák meg egyéni igényeiket, és ezeket következetesen kommunikálják. Sőt, gyakran közösen lépnek fel érdekeik érvényesítése érdekében, ami tovább erősíti a generáció sajátos hozzáállását a szakmai kapcsolatokhoz és fejlődéshez – állítja.

Dr. Vilmos Fruzsina, aki jelenleg gasztroenterológiai szakvizsgájára készül, az általános orvosi diploma átvételét követően – szakmai mellett magánéleti okokat is figyelembe véve – a Debreceni Egyetemről a Semmelweis Egyetem Sebészeti, Transzplantációs és Gasztroenterológiai Klinikára (STÉG) igazolt át, ott kezdte meg rezidensi pályáját. Állítja, hogy ahogy régen, úgy napjaikban is egy frissen végzett orvos számára egy-egy példakép, mentor szerepe ma is meghatározó. Egyetemi évei alatt ő is kereste az útját, hezitált a klinikusi és kutatóorvosi pálya között, valamint a lehetséges szakterületek közül is igyekezett megtalálni a számára legizgalmasabbat. Az egyetem első éveiben még biokémiai alapkutatással foglalkozott a tudományos diákkör keretében, azonban az utolsó két évében már a klinikum felé fordult. Közvetlen környezetében a Palatka Károly tanár úr által preferált szakterület, a gyulladásos bélbetegség kezelése, kutatása érdekesnek tűnt számára. Megkereste, lenne-e olyan témája, amelyhez csatlakozhatna, és ő rendkívül készségesen válaszolt – mesélte. Olyan mentorként tekint rá, aki nemcsak szakmai irányt mutatott számára, hanem munkastílusával és elkötelezettségével is például szolgált.

„Felbecsülhetetlen érték, hogy valaki a hétköznapok során egyengeti az utamat. Ez az inspiráló kapcsolat nemcsak a gasztroenterológia iránti elkötelezettségemet erősítette meg, hanem abban is segített, hogy magabiztosan megtaláljam helyemet a klinikusi pályán, és sikeresen haladjak előre” – fogalmazott.

Dr. Vilmos Fruzsina az őszinteséget alapvető fontosságúnak tartja, azt mondja, generációjának tagjai meg merik mondani, ha valami nem tetszik, vagy ha máshogy várnának segítséget, esetleg többet várnának el. Enélkül nincs értelme egy mentorálási kapcsolatnak – fogalmazott. A mentorálási kapcsolatok egy része idővel szorosabb, akár személyes viszonnyá is alakulhat. „Ez persze mindig az adott embereken múlik, hogy mennyire engedik közel egymást. Jelenlegi munkacsoportomban van olyan, akivel baráti kapcsolatot alakítottam ki, így a mentorálás többé vált, mint egy szigorúan szakmai kapcsolat” – tette hozzá. Dr. Vilmos Fruzsina szerint a mentorálás nemcsak szakmai iránymutatásról szól, hanem arról is, hogy a mentor inspiráló példát nyújtson az élet minden területén.

Dr. Bor Renáta, aki a Szegedi Tudományegyetemen kezdte pályafutását, a mentorálást a szakmai fejlődés és az egyéni kibontakozás egyik kulcselemének tartja. Véleménye szerint ez a támogató kapcsolat nemcsak szakmai irányt mutat, lehetőséget teremt arra is, hogy a fiatal szakemberek megtalálják a helyüket és fejlesszék készségeiket.

„Még az általános orvosi képzés ideje alatt kaptam azt a tanácsot, hogy ne csak szakirányt válasszak, hanem egy támogató szakmai közösséget is keressek. Ez a tanács alapvetően meghatározta a döntésemet, és így választottam a gasztroenterológiát. Nemcsak a szakterület szakmai kihívásai, hanem a benne dolgozó emberek közvetlensége és elkötelezettsége, nyitott légköre is vonzott” – osztotta meg tapasztalatait.

Pályafutása során több meghatározó mentorral dolgozott együtt, köztük Molnár Tamás, Nagy Ferenc professzorokkal és nem utolsó sorban Szepes Zoltánnal, aki a legnagyobb hatást gyakorolta rá.

„Olyan példaképeket kaptam, akik életem végéig meghatározzák a szakmai gondolkodásomat. Ők nemcsak irányt mutattak, hanem megértették velem, hogy aktívan nekem is tennem kell azért, hogy foglalkozzanak velem, és ki kell használnom a lehetőségeket” – tette hozzá.

Megfontolt döntés a később megbánt rossz döntés helyett

Egy biztos – mondja Dr. Varga Márta, a Békés Vármegyei Központ vezető gasztroenterológusa és osztályvezető főorvosa –, mindannyiunknak el kell fogadnunk, hogy az új generáció már egészen másként szocializálódott. Számukra a világ nyitottabb, nagyobb teret és lehetőségeket kínál, és csak megfelelő érzelmi intelligenciával lehet velük hatékonyan kommunikálni. Ha valami miatt nem érzik jól magukat, könnyedén továbbállnak.

A fiatalok körében is erős az igény arra, hogy munkájukat elismerjék és tiszteletben részesüljenek, a szakmai kiteljesedés, az önmegvalósítás, az időmenedzsment (munka-magánélet egyensúlya) és az értelmes munka sokszor fontosabb számukra, mint a hagyományos siker indikátorok, vagyis az ismertség-pénz-hatalom.

Erre reflektálva Hritz István azt hangsúlyozza, hogy mindez igaz, ám egy tartalmas, egymást építő viszony érdekében mindkét fél részéről rugalmasságra van szükség. Kétségtelen, hogy a mentoroknak alkalmazkodniuk kell az új generációk elvárásaihoz és szemléletéhez, ugyanakkor – teszi hozzá – a fiataloknak is meg kell érteniük, hogy egy hierarchikus rendszer részei lettek, ahol bizonyos szabályok és keretek betartása elengedhetetlen.

A megkérdezett mentorok egyetértenek abban, hogy a mentor-mentorált kapcsolat csak kölcsönös megértéssel és együttműködéssel lehet igazán gyümölcsöző, az elvárások megfogalmazása, valamint a tisztelet és őszinteség elengedhetetlen alapjai ennek a viszonynak. Palatka Károly a mentorálásra egyfajta szolgálatként tekint – talán ez a megfogalmazás az, mely jól tükrözi a lényeget: nem jelent alá-fölé rendeltséget, sokkal inkább partnerséget, ahol mindkét fél tanulhat és fejlődhet egymás által. Nemcsak a mentorált szakmai előmeneteléről szól, hanem arról is, hogy a mentor maga is új perspektívákat ismer meg, alkalmazkodik az új generációk gondolkodásmódjához, és frissíti saját szemléletét.

Vezetői utódlás: hiányzott a mesteri terv

A beszélgetés során Hritz István tanár úr egy régi, de máig égetően aktuális problémára, a vezetői utódlás hiányosságaira hívta fel a figyelmet. Véleménye szerint az 1980-as és 90-es években a gasztroenterológia területén nem alakult ki az a hosszú távú szemlélet, amely a vezető pozíciók tudatos tervezését segítette volna. A szakma még a belgyógyászat részeként működött, így amikor egy neves szaktekintély nyugdíjba vonult vagy elhunyt, a pozícióra más szakterületek képviselői is pályázhattak.

Ennek következménye, hogy a gasztroenterológia hosszú évek alatt nem tudta magát önálló szakterületté szervezni. A belgyógyászat nagyobb rendszerein belül nem látszódott, elveszett a hangja – és ezzel hosszú távon a fejlődés lehetőségei is szűkültek. Palatka Károly részben egyetért vele, ám szerinte a kialakult helyzetért nem lehet kizárólag a régi vezetőket hibáztatni. „Az ő munkájuk rakta le a szakma alapjait” – hangsúlyozza, de kétségtelen – teszi hozzá, hogy a gasztroenterológia presztízsének megőrzéséhez és fejlesztéséhez ma már nélkülözhetetlen a tudatos, stratégiai tervezés.

Ez a fajta előrelátás nemcsak a szakma fennmaradását biztosítja, hanem segítheti a fiatal tehetségek bevonzását is. „A múlt dicsőségére nem építhetünk, ha közben a jelen problémái megoldatlanok maradnak” – teszi hozzá.

Hritz István szerint húsz-harminc évvel ezelőtt az orvoslásban a holisztikus szemlélet uralkodott, amely ma is érték, de azóta az orvostudomány fejlődése miatt a belgyógyászat egyes szubdiszciplínái önálló szakterületekké fejlődtek, és ezen belül is újabb, egyre specializáltabb irányok alakultak ki. Ma a gasztroenterológián belül is találunk számos különálló területet. Az önálló, elsőként választható szakképzés és az egyre specifikusabb licencvizsgák ma már lehetővé teszik, hogy a szakemberek mélyebb tudást és gyakorlatot szerezzenek a választott területre.

A specializáció nemcsak a szakmai fejlődést szolgálja, hanem potenciálisan vonzóbbá tehetné a pályát a fiatal generációk számára is. Ennek ellenére a valóság riasztó: a gasztroenterológia egyre inkább hiányszakmává válik.

A mentorok szerint a kérdés nem az, hogy ezek a változások jók vagy rosszak – hiszen az innováció elkerülhetetlen –, hanem az, hogy a szakma képes-e adaptálódni. A gasztroenterológia rendkívüli és komplex, részben gyakorlati tudomány, amely teljes embert kíván, és jelentős időbefektetést igényel. Emiatt háttérbe szorul azokkal a szakterületekkel szemben, ami gyorsabb előmenetelt és kevesebb áldozatot kínál.

A fiatalok számára a pálya jelenleg kevéssé vonzó vonzónak: a ráfordított energia lassan térül meg, ezt pedig tovább súlyosbítja a kedvezőtlen finanszírozási környezet.

Vajon hány olyan tehetséges szakembert veszítettünk el, akik a szakma gyenge érdekérvényesítő ereje – értsd munkakörnyezet, géppark, átalakításra váró szakmai struktúra, a tudományra, kutatásra fordítható dedikált idő hiánya – miatt inkább külföldre mentek? Hány fiatal orvos dönt úgy, hogy nem választja ezt az irányt, mert hiányzik a példakép, a mentor, aki irányt mutatna?

Palatka Károly szerint, ha nem tudunk választ találni ezekre a kérdésekre, akkor a múlt érdemei jelentőségüket veszítik, és a jelen kihívásai uralják majd a jövőt.

Mi lehet a megoldás?

Varga Márta, Molnár Tamás, Palatka Károly és Hritz István egyetértenek abban, hogy a gasztroenterológia jövője karizmatikus vezetőkön és példamutató egyéniségeken múlik, akik hitelesen képviselik a szakmát és vonzóvá teszik azt a fiatalok számára. A gasztroenterológia nem csupán munka, hanem hivatás, amely elkötelezettséget és lelkesedést kíván, cserébe azonban szakmai megbecsülést és egy összetartó közösséget nyújt.

Varga orvos asszony szerint a jövő szempontjából az iskolateremtésben kiemelkedően fontos szerepet játszanak a személyes kapcsolatok. Ezért különösen nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy bensőséges és támogató viszonyt ápoljon a munkatársaival.

A megoldás – a cikkben megszólalók szerint – részben a vezetők bölcsességében és részben a fiatalok elszántságában, elköteleződésében is rejlik. A szakma értékeinek láthatóvá tétele, tudatos és folyamatosan kommunikált mentorprogramok bevezetése, valamint a közösségek alapvető fontosságú támogatása a szakma ismertségének és elismertségének érdekében.

Ám a Bor Renáta által felvetett gondolatot érdemes lehet tovább görgetni: a szakmai csapat tudatos összeállítása nemcsak lokálisan, hanem országos szinten is meghatározó lehet az eredmények maximalizálásában. A magyar gasztroenterológia sikerét is nagyban érinti, hogy képviselői mennyire képesek a különböző generációk erősségeit összehangolni.

Az egyéni erősségek és az eltérő tapasztalatok tudatos integrációja, a szinergiák megvalósítása nemcsak a közös célokat szolgálja, hanem a teljes szakmai közösség fejlődéséhez is hozzájárulhat. A kisebb, helyi közösségekben megvalósított sikeres csapatdinamikák modellként szolgálhatnak a szélesebb szakmai közösség számára, amely a magyar gasztroenterológia jövőjét és fejlődési potenciálját határozza meg.

Az egyéni mentorálási tapasztalatok megosztása, országos szintű mentorprogramok indítása olyan erőt adhat a hazai gasztroenterológiának, amely nemzetközi szinten még versenyképesebbé teheti a szakmát.

Ahogy Palatka Károly fogalmazott: a múlt dicsőségéből nem élhetünk, de tanulhatunk belőle. A jelen kihívásainak megoldása nélkül viszont biztosan nem tud szárnyalni a gasztroenterológiát. A ma vezetőinek biztos jövőt kell teremtenünk – nemcsak a szakmának, hanem azoknak is, akik ebben dolgoznak.

Hogyan válik a mentoráltból mentor?

Nincs egy dedikált és felhatalmazáson alapuló rendszer, amely alapján valaki mentoráltból mentorrá válik – mondja dr. Fábián Anna, a Szegedi Tudományegyetem fiatal belgyógyász-gasztroenterológusa, amikor fiatal szakorvosként a még fiatalabb generációk támogatásáról kérdezzük. Úgy véli, ez egy organikusan alakuló folyamat, amely szinte a szakvizsga megkezdését követően azonnal kezdődik, hiszen pár évnyi tapasztalat is sokat jelenthet az orvostanhallgatók vagy frissen diplomázottak számára.

Szerinte mindenki ajánlhat a fiatalabbak fejlődéséhez, legyen szó elméleti tudás átadásáról, gyakorlati útmutatásról vagy akár lelki támogatásról. Gyakran tapasztalja, hogy a fiatalok a vélt vagy valós elvárások miatti kényszerrel küzdenek, ami bizonytalansághoz vezet, és megnehezíti, hogy kérdezzenek vagy segítséget kérjenek.

Fontosnak tartja, hogy a mentori út elején állók is felismerjék, ki szorul támogatásra, és olyan bizalmi közeget teremtsenek, ahol a kezdők mernek kérdezni, ami elengedhetetlen a fejlődéshez. Ez az első lépés egy nyitottabb, támogató kapcsolat kialakulása felé.

Hogyan teremthet hidat a múlt és a jelen közé egy szakmai szervezet, a FIGAMU?