Mikor határozta el, hogy a magyarországi helyett külföldi karriert választ?
Valójában a döntést nem tudom egy konkrét okkal indokolni vagy egy dátumot megnevezni, egyszerűen így alakult. A PhD-kutatásaim egy részét Franciaországban végeztem, ultrahanggyakorlatot Németországban szereztem, majd az European Society of Gastrointestinal Endoscopy (ESGE) ösztöndíjával először 2011-ben voltam Hollandiában, az AMC-ben. (A University of Amsterdam [AMC] Hollandia nyolc egyetemi egészségügyi központjának egyike, és az akadémiai orvoslás területén a nemzetközi csúcsintézmények közé tartozik. Közel 7000 munkavállalót foglalkoztat – a szerk.)
Később az ESGE-hez beadtam egy pályázatot, olyan országokat – Németországot és Angliát – jelöltem meg, amelyeknek akkor már beszéltem a nyelvét. Azonban egyszer csak felhívtak az ESGE irodájából, hogy mit szólnék Amszterdamhoz? Az AMC az endoszkópiában már akkor is élen járt, arról pedig biztosítottak, hogy a nyelv nem akadály. Így lett tehát – némiképpen a véletlen útján – Anglia vagy Németország helyett mégis Amszterdam. Majd 2012-ben az akkori Robarts (jelenleg Alimentiv, Clinical Research Organization) meghirdetett egy ösztöndíjat IBD fellow-nak, így ekkor már a gasztroenterológia szakvizsgával a zsebemben mentem vissza 9 hónapra Amszterdamba. Ezt követően itthon kezdtem szakorvosként dolgozni a Semmelweis Egyetem I. számú Belgyógyászati Klinikáján. Pár évvel később, 2017-ben Amszterdamban az AMC-ben megüresedett egy szakorvosi állás, megkérdezték, nem szeretnék-e én is pályázni. Elnyertem az állást, azóta itt élek.
Nem rémült meg, amikor megkapta az értesítést? Mégiscsak be kellett csomagolnia az életének egy részét!
– Ahhoz, hogy ezt a hosszú távú döntést meghozzuk, sok szempontot kellett mérlegelni. Nálam ekkorra már felvetődött a külföldi munkavállalás lehetősége. Szakmai szempontból óriási megtiszteltetés volt, hogy Európa egyik legjobb IBD-csapatában kezdhettem dolgozni. Egy közép-, hosszú távú döntés sok áldozatot kíván, tudomásul kell venni, van, ami belefér a bőröndbe, de nagyon sok minden nem.
A döntését mennyiben befolyásolta a hazai ellátórendszer állapota?
Az a gondolat, miszerint a külföldi munkavállalás a könnyebbik út, semmiképpen nem állja meg a helyét. Mindenki a saját hazájában van otthon, ott szeretne leginkább dolgozni és az anyanyelvén szeretne kommunikálni a betegeivel. A döntés sok vívódással jár, legfőképpen akkor, hogyha nem határozott időre, hanem közép-hosszú távra tervez az ember. De a kérdésére visszatérve,
kétségtelen tény, a hazai alulfinanszírozott, hierarchikus, rosszul szervezett ellátórendszer menekülésre ösztönöz.
Ha egy ambiciózus szakember számára kompetitív lenne a magyarországi szisztéma azzal, amit külföldön kínálnak, akkor valószínűleg nem sokan morfondíroznának ezen. Ráadásul nőként nagyon nehéz Magyarországon érvényesülni, nem családbarát a rendszer, nincs lehetőség arra, hogy például orvosként részmunkaidőben (pl. 80%-ban) dolgozzanak a nők. Az akadémiai teljesítmény ösztönzése is háttérben szorul itthon: nincs dedikált idő, rendkívül limitált a finanszírozás. Ugyanakkor hollandiai egyetemeken például dedikált kutatói időt kapunk, ami elkülönül a betegellátástól.
És ez tartható is?
Igen, hisz itt előre megtervezett időbeosztás alapján dolgozunk. Előre tudjuk, hogy egy adott nap délelőttjén vagy délutánján az ambulancián, az endoszkópiában leszünk-e, vagy éppen kutathatunk (ez utóbbi a jelenlegi munkaidőm 10%-a). Ugyanakkor a munkanapok hosszúak, nincs olyan ember, aki fél 6 előtt végezne. A napi programok 4 óráig tartanak, ezt követően jönnek a multidiszciplináris megbeszélések. Ám megkönnyíti a helyzetünket, hogy egy komplett adminisztrációs iroda – tíz munkatárssal – dolgozik az orvosok időbeosztásán, az ambulanciák, az endoszkópos programok és az oktatás szervezésén. Ők válaszolják meg a betegek rutinkérdéseit is telefonon keresztül. Ez óriási könnyebbség, hisz mindenki a saját feladatát végezheti, és ez hatékonnyá teszi a rendszert.
Tíz koordinátor hány orvos naptárát tölti? Hányan foglalkoznak gasztroenterológiai betegek ellátásával?
Jelenleg a gasztroenterológia- és a hepatológiarészlegen 28 állandó pozícióval rendelkező szakorvos és ezenkívül körülbelül még legalább ugyanennyi szakorvosjelölt dolgozik az Amszterdami Egyetemen (az AMC és a VU, ami korábban két különálló egyetem volt, a közelmúltban fuzionált). Érdekes, hogy az utóbbi időben egyre jobban érzékelhető, hogy telítődik az orvospiac Hollandiában. A gasztroenterológia lassan telített lesz, kardiológusként, sebészként már ma is viszonylag nehéz munkát találni. A hollandok nagyon tudatosan törekednek arra, hogy csak annyi orvost képezzenek, amennyire szükségük van.
Magyarországról nézve elég érdekesnek tűnik, hogy az orvosképzésben nem látnak legalább üzleti lehetőséget.
– Hatástanulmányok alapján terveznek, mindig három lépéssel előrébb járnak, alaposan felmérik, mi lenne a legoptimálisabb módja egy-egy probléma kezelésének. Itt az egészségügyi ellátórendszer fejlesztésének az iránya nem politikai kérdés, tulajdonképpen ebből a szempontból észre sem lehet venni, hogy éppen melyik párt kormányoz. A szűk keretek az orvosképzésre is jó hatással vannak, a kemény feltételekhez kötött felvételi rendszer pozitív szelekcióhoz vezet. Ugyanakkor már a graduális oktatás is rendkívül gyakorlatorientált, problémamegoldásra fókuszált, magas színvonalú. Érdekes, hogy a hollandok a történelmükből adódóan is rengeteget utaznak (holland turistával mindenhol lehet találkozni), de alapvetően nem jellemző rájuk, hogy elhagynák Hollandiát.
Ha ennyire jól terveznek és minden állásért meg kell küzdeni, akkor mennyire fogadják nyitottan, szívesen a külföldről érkező orvosokat?
– Hollandia egészségügyi rendszere Európa élvonalához tartozik, nem várják tárt karokkal a külföldieket, elegendő orvosuk van. Nyilván a nyelv egy jelentős kihívás, bárkinek, aki betegellátásban szeretne dolgozni, hollandul kell beszélnie, felsőfokú szakmai nyelvvizsgához kötött a szakvizsga honosítása. Ha egy meghirdetett állásra jelentkeznek öten, és abból van egy külföldi, akkor az állásadónak alaposan meg kell indokolnia, hogy milyen szakmai szempontok alapján döntött a más országból érkező mellett.
Az tudja, hogy az ön indoklásában mi állt? Mi volt az a szuperképesség, amivel legyőzte a hollandokat?
Nem hiszem, hogy egy bizonyos szuperképesség miatt döntöttek mellettem, vagy hogy bárkit egy bizonyos szuperképesség miatt alkalmaznának. Egyrészt sokat jelentett, hogy korábban majdnem egy évet töltöttem itt, dolgoztam együtt az IBD-részleg minden tagjával, közös cikkek születtek, tudták, hogy a holland nyelv nem lesz probléma, tudták, hogy hogyan dolgozom, tudtam ultrahangozni. Egy egyetemi állásra kerestek kifejezetten IBD-vel foglalkozó, fiatal, de már bizonyos szakmai háttérrel rendelkező kollégát a csapatba, jó klikk volt.
Hogyha összehasonlítjuk Magyarország és Hollandia ellátórendszerét, mik a leginkább szembeötlő különbségek?
A kérdés ellenére inkább a hasonlóságot, az orvosok elhivatottságát emelném ki elsőként. Az egyik legszembeötlőbb különbség az egészségügy finanszírozása, és ebből kifolyólag annak a szervezettsége, betegközpontúsága. Azt gondolom, Hollandiában jobb betegnek lenni. A holland betegek rendkívül jól informáltak. Rengeteg, akár listába szedett kérdésekkel érkeznek az ambulanciára, tájékozottak, nem utasítást, véleményt várnak tőlünk. A közös döntéshozatal alapvető igényük, miközben mi magyarok egy kicsit hajlamosak vagyunk a saját gondolatainkat a betegekre erőltetni, és talán kevésbé mérlegeljük a beteg aktuális élethelyzetének szempontjait. A hollandok törekednek úgy optimalizálni ellátórendszerüket, hogy a betegnek minél könnyebb, kevéssé megterhelő legyen annak igénybevétele. Emellett nem csak a gasztroenterológiára, az orvoslás bármely területére igaz a multidiszciplináris ellátás elvének követése. Hetente leülünk a gasztroenterológus kollégákkal és a társszakmák képviselőivel, megbeszéljük a bonyolult eseteket, mindenki a legjobb tudását „adja”, csapatként pedig mindig többet tudunk nyújtani – ezt az elvet vallja mindenki!
Mennyire könnyíti meg a munkájukat a digitalizáció? Milyen mértékben digitalizált az ellátórendszer?
Nagymértékben! Kétségtelen, jelentős adminisztrációs teherrel jár, ám az elektronikus rendszer pontosan utánkövethető, és lehetőséget biztosít a betegeknek arra, hogy otthonról betekintést nyerjenek a saját vizsgálati eredményeikbe is. A gyulladásos bélbetegségek esetében a következő lépés tulajdonképpen az otthon használható diagnosztikai eszközök adatainak automatikus továbbítása lenne, a megosztott információk révén mi magunk is gyorsabban reagálhatnánk az állapotváltozásra, így megspórolható az utazás fáradalma, és mindkét fél időt nyerne. A Covid-19-járvány lendületet adott a digitalizációnak, az ambulanciákon ugyanúgy folytattuk a munkát, mint korábban, csak személyes helyett telefonos, illetve videós konzíliumok formájában. Azt hiszem, ez a szükség hozta kényszer a mindennapjaink nagyobb részévé válik a jövőben.
Mennyire jellemző, hogy a számosság mellett a minőségi mutatók is befolyásolják az orvosok megítélését?
Abszolút. Alapvetően minden lekérdezhető, ki hány ambuláns beteget lát, hány endoszkópiát végez stb. De léteznek olyan minőségi mutatók is, melyeket 4−6 havonta küldenek el részünkre. Ha bármelyik minőségi indikátor a kritikus érték alá csökken (pl. coecum intubálási ráta, adenómadetekció), akkor erről az adott személy értesül és lehetőséget kap a javításra. A tényekkel való szembesítés nem megbélyegzés, de alapvetően egy figyelmeztetés, ami a minőség fenntartását szolgálja.
Van mit tanulnunk a hollandoktól, de ők tanulhatnának-e bármit tőlünk?
A hollandok rendkívül szabálykövetőek, ha úgy tetszik, szögletesek. A magyarokra jellemző flexibilitásból egy csipetnyi időnként nagyon jól jönne.
Ha valaki úgy dönt, hogy kalandképp hosszú távon vagy akár végleg elhagyja az országot, mire számítson?
Minden pró és kontra érvet vegyen számításba, mielőtt a döntést meghozza, mert abban a szent pillanatban, amikor rálépett erre az útra, már nem, vagy csak nagy áldozatok árán fordulhat vissza.
Legyen felkészülve a kulturális kihívásokra, lehet, hogy ahová indul, ott másképp gondolkoznak dolgokról, másképp kezelnek problémákat, más módon oldják meg azokat, másképp kommunikálnak, és ebben a helyzetben neki kell majd mindehhez alkalmazkodnia.
A nyelvet a lehető legjobb szinten szükséges elsajátítania, ez az integráció egyik alapja, mind ahhoz, hogy a munkáját megbecsüljék (kollégák és betegek egyaránt), mind pedig a magánéletében a beilleszkedéshez. A változás veszteséggel jár, barátokat, családtagokat hagy hátra, ezért is fontos, hogy mérlegre tegye: mit is kínál számára ez a lehetőség.
A beszélgetésünk alapján úgy tűnik, szívesen éli ezt a hollandiai életet. Gondolkodik azon, hogy valaha valamikor hazajön?
Gyakorlatilag ahhoz a magyarországi egészségügy teljes reformjára és a hálapénzrendszer megszűnésére lenne szükség. Remélem, mielőbb erről is tudunk beszélgetni, de addig nem gondolkodom erről.
Szereti Hollandiát?
Igen. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy nem hiányzik Magyarország, dehogynem! Imádom Budapestet, imádom Szegedet is, amikor napok óta esik, a Balatonra gondolok. Hollandiában a szakmámban azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek és mindezt magas szakmai színvonalon – ez óriási ajándék!
Svájc: rugalmas feltételek, megbecsült munkavállalók, közös gondolatok
Svédország: az álmok és a racionális igények nincsenek messze egymástól
