Eszembe jutnak a confiteor szavai, „sokszor és sokat vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással”. Legsajnálatosabb az utolsó, mert amit elmulasztottunk, azt kijavítani, helyrehozni nem lehet. Egy ki nem mondott köszönet, egy elmulasztott látogatás emléke súlyos teher lehet. Úgy vagyunk ezzel, mint a vásárlással, mert nem azt bánjuk meg, amit megvásároltunk, hanem azt, amit nem vettünk meg.
Visszagondolva életem korai szakára, gyermekkoromban a Rákosi-korszakban fenyőfaünnep volt, s a szerény ajándékot a Télapó hozta. Otthon persze másképp ünnepeltünk, de vigyázni kellett, „nehogy elszólja magát a gyerek”. Mindez Barcikán, később, miután a szomszéd faluval, Kazinccal összenőtt, Kazincbarcikán történt. Nagy szerencsém volt, mert életem során kiváló tanítóim, tanáraim, professzoraim, mestereim voltak. Barcikán, az összevont osztályban, az olajos padlós tanteremben alsó tagozatban 4 osztály tanult egyszerre. Felső tagozatban már jobb volt a helyzet, mert ott az 5-6. és a 7-8. osztály tanulói voltunk egy teremben. Ennek volt hátránya, de volt sok előnye is, mert kétszer is tanulhattuk ugyanazt.
Igen sokat köszönhetek 1956-nak. Harcok szerencsére nem voltak a faluban, de a fegyverek hangját hallottuk Szuhakálló felől, s kíváncsisággal teli félelemmel néztük november 2–3-án a kelet felől jövő szovjet tankokat, s hallgattuk a főúton a lánctalpak rettenetes csörömpölését.
Hogy mit köszönhetek 1956-nak? Azt, hogy a forradalom után a miskolci Földes gimnázium két kiváló tanárát büntetésből kihelyezték falunkba, az általános iskolába. Persze nem volt semmi bűnük, csupán annyi, hogy a forradalom, a szabadság értékét említették a diákoknak. Számunkra igen nagy szerencse volt, hogy középiskolai színvonalú oktatást kaptunk. Szőke Csaba hivatalosan matematikát és fizikát tanított, de valójában sokkal többet. Azt mondta: gyerekek, ha jól tanultok és megcsináljátok a feladatokat, akkor mesélek nektek. Hát mi, mint a kisangyalok, úgy tanultuk, és tátott szájjal hallgattuk a meséket. Így ismertük meg a Rigoletto és a Turandot librettóját, a Tarzan-filmek történetét, Margaret Mitchell Elfújta a szél című művét, és még sok minden mást. Mindegyikben visszatérő motívum volt az árulás, az ármány és a szabadság. Sarkadi Barna magyart és történelmet tanított. Tőle hallottunk először a holokausztról. Színdarabot tanított be, Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig művében én voltam Nyilas Misi, amit a párás szemű felnőttek szerint nagy átéléssel alakítottam.
Tatabányán, az Árpád gimnáziumban is nagyszerű tanáraim voltak, s nekik is köszönhetem, hogy a Budapesti Orvostudományi Egyetemre kerülhettem, ahol Sub Auspiciis Rei Publicae Popularis kormánykitüntetéssel szereztem orvosi diplomát. Ezután kerültem Magyar Imre professzor mellé, a Korányi Sándor örökségét vivő belgyógyászati klinikára.
Most már több mint 55 éve dolgozom ugyanott. Itt lettem belgyógyász, majd gasztroenterológus szakorvos, itt lettem kandidátus, ami a mostani PhD-fokozatnak felel meg, s innen lettem a Tudományos Akadémia doktora.
A sors ajándékának tartom, hogy nagyszerű professzoroktól tanulhattam. Sohasem felejtem el Szentágothai János professzor sziporkázó, szemléletes előadásait. Nagy hatással volt rám Horányi Béla neurológusprofesszor, akinek volt bátorsága eltérni a hivatalos tanagyagtól, s aki gyakran beszélt a lázas szívű költőkről, s mondott irodalmi idézeteket. Ezt a módszert én is sokszor alkalmazom a medikusok oktatása során. Magyar Imre professzor széles körű, nem csak irodalmi műveltsége, a beteg és a betegségek holisztikus megközelítése mellett a beteg ember szeretete is példa lett számomra. Holló Istvántól a természettudományos egzaktságra való törekvés szemléletét tanultam. Nagy ajándéknak tartom, hogy Kelemen Endre világhírű haematológusprofesszor munkatársa lehettem, hogy részt vehettem a világon elsőként alkalmazott, teljes test besugárzása nélküli csontvelő-átültetésekben. Imponáló volt nyitott gondolkodása, fogékonysága az új ismeretekre és a különös esetek különös összefüggéseinek felismerésére.
Magyar Imre klinikaépítő munkáját jellemezte a karácsonyváró ünnepségek rendszeres megszervezése, advent idején, általában Mikulás táján. Mi magunk szerveztük a vidám műsort, amelynek során a klinika életének visszásságait, jellemző eseményeit adtuk elő, s humoros formában kifiguráztuk az idősebb és fiatal kollégákat egyaránt, és tréfás ajándékokkal leptük meg egymást.
A Korányi klinika iskolaszelleme tovább él, mert a mostani igazgató, Takács István is rendszeresen megszervezi a karácsonyváró ünnepséget. Fényképes kiadvány is készült. Papp János professzor barátom sok-sok felvétele alapján készítettem egy válogatást, és a műsorszámok is megörökítésre kerültek. A fényképek az emlékezet mankói, értékük az idő múlásával egyre nő. S ezzel visszakanyarodtam az idő örök és megoldhatatlan kérdéséhez. Madách Imre szavával: „Nem az idő halad, mi változunk. Egy század, egy nap szinte egyre megy.” Valóban attól függ, hogy honnan, milyen messziről nézzük életünket. Fentről, a csillagok magasságából, galaxisok világából az egész Föld csak egy parányi pont, s abban mi parányi porszemek vagyunk.
Mégis, ez a porszem számunkra egy egész világot jelent, ahol hivatásunk, kötelezettségünk van. Számomra a fiatalok oktatása, a tudás, s főleg az értékek átadása nagy kihívást jelent, s a mai, robotizált világban szeretem az orvosi empátia, a beteg ember szeretetének fontosságát hangsúlyozni. Különösen nehéz a súlyos állapotú betegek kezelése. Ilyenkor idézni szoktam drága nagymamám mondását, aki szerint „úgy kell dolgozni, mintha örökké élnénk, és úgy kell imádkozni, mintha holnap meghalnánk”.
Minden kedves olvasónak kívánok áldott, békés, nyugalmas, szeretetteljes, boldog karácsonyt, és hozzá a legfontosabbat, jó egészséget!
